Nagy Márton, a kormány legújabb gazdasági guruja (aki pont ugyanolyan, mint az eddigiek), dörgedelmes szavakkal ostorozta a “nyerészkedést”, amikor bejelentette a betéti kamatok maximálását. De pontosan mit is jelent ez?
Nos, a nyerészkedés, amire utalt, az az úgynevezett arbitrázs. Ez akkor lehetséges, ha ugyanazért az áruért, szolgáltatásért vagy pénzügyi eszközért két, amúgy átjárható piacon különböző árat kérnek. Ez esetben például a bankbetét elvileg magasabb kamatot fizetne, mint a nagyjából ugyanolyan kockázatú és lejáratú államkötvény.
Ez nyilván egyrészt azt jelentené, hogy a megtakarítók inkább bankbetétben fektetnek, mint államkötvénybe, de az arbitrázs ennél több. Ugyanis ha valakinek van államkötvénye, akkor azt eladva a bevételt beteszi a bankba, és abból profitál. Sőt, akár shortolhat is (ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy olyan államkötvenyt ad el, ami jelenleg nincs a birtokában, de a teljesítés esedékessé válásakor majd – remélhetőleg olcsóbban, mint a leszerződött ár – megveszi a piacon), és így még többet nyer – a kötvényeket kibocsátó állam rovására.
Abban tehát a miniszterúrnak igaza van, hogy nem jó, ha a magyar államkötvények arbitrázsra adnak lehetőséget. Csakhogy normális piacon az arbitrázslehetőségek nagyon hamar maguktól megszűnnek, egyszerűen azért, mert ahogy egyre többen próbálnak profitálni belőle, az árkülönbségek kiegyenlítődnek, a kereslet-kínálat törvényei alapján. Kivéve persze, ha a gazdasági folyamatokat a sorozatos és dilettáns állami beavatkozás annyira eltorzította, hogy már nem tud érvényesülni a piaci logika.
Ilyenkor (mint ebben az esetben is) az állam további közvetlen beavatkozásra kényszerül, csak hogy kiküszöbölje a saját korábbi beavatkozásai (pl a kamatok irreálisan alacsonyan tartása, majd hirtelen emelése) által okozott egyensúlytalanságokat. Amivel természetesen újabb egyensúlytalanságokat idéz elő. Egy idő után olyan lesz, mint a tűzoltó, aki benzinnel próbálja locsolni a lángokat. Ez egészen addig folytatódik, amíg a kormány már képtelen folytatni a zsonglőrmutatványt, és látványososan összeomlik az egész (pl fizetésképtelenség, a nemzeti valuta teljes elértéktelenedése és/vagy hiperinfláció formájában).
Olyankor aztán kénytelenségből újra engedik a piacot magától működni, és lassan helyreáll az egyensúly (nagyon fájdalmas szociális áldozatok árán). Végül – ha a kormány nem tanul az esetből – kezdődik előlről a ciklus, lásd Argentinát klasszikus példaként.
Mi még nem egészen tartunk itt, de pontosan efelé haladunk, egyre gyorsuló iramban. Egyelőre nem látszik szándék irányváltásra…
