Természetesen az altamirai rajzokkal kapcsolatban feltett tegnapi kérdés esetén nem is annyira a lehetséges válaszoknak van jelentősége, ennél sokkal fontosabb, hogyan közelítjük meg magát a témát. Itt érdemes egy Picassónak tulajdonított kijelentésből kiindulni, amely kijelentés sokakból előhozza az állatot (orosz underground művészek és a zongora). …amúgy fogalmam sincs, hogy elhangzott-e egyáltalán bármi hasonló Pablo szájából.
“Altamira után minden csak dekadencia” (Picaccu)
Maguk a rajzok cirka 15 000 évesek, vagyis abban az időszakban készültek, amikor még a kőszerszámok finommegmunkálását sem igazán ismerte az emberiség, vagyis a paleolitikum utolsó szakaszában. Sokan ezt a művészetek és az ábrázolás egyik kezdetleges példájának tekintik, amitől az emberiség évezredes fejlődésen, sok-sok felfedezésen és művészgenerációkon keresztül jutott el Michelangelo Dávidjáig, vagy éppen Banksy stenciljeihez.
Meglátásom szerint a művészet fejlődése nem egészen így ment végbe, sokkal inkább úgy, mint amire Picasso gondolhatott (ha egyáltalán). Az altamirai bölényeket nézegetve feltámad az emberben a gyanú, hogy az a szakállas, szőrös alak, aki vonalak, foltok, pontok és árnyalatok ilyen harmonikus rendszerét képes létrehozni, aki látja a struktúrát, az “arányokat és irányokat”, az több ezer évnyi generáció tudását birtokolja, illetve képességei, szellemi kvalitása okán akár Dávidot is tudott volna faragni, vagy rommá stencilezte volna Londont patkányokkal, ha a körülmények ezt lehetővé teszik számára. Vagyis innentől kezdve, minden ami művészet vagy ábrázolás, az csak egy másfajta reflexió a világra, de semmiképpen nem több, jobb annál, amit az ősi barlangrajzoló falra pingált.
“Ízlésről nem vitakozunk.”
…szokták mondani azok, akik védelmükbe vesznek egy műkőből kreált Nagy-Magyarországot, vagy a Gyűrűk ura által ihletett köztéri épületet. Azt felejtik el, hogy a művészet, illetve annak az eredménye az alkotás, soha nem a levegőben lóg, vagy csak szolgalelkűen másol egy művészettörténeti korszakot, irányzatot. Dávidban, a londoni patkányokban ott van sok ezer évnyi kultúra, benne van az altamirai falfirka is. Sőt, ott van Malevicsben és Kandinszkijban is, csak az ő esetükben már némi rálátással kell rendelkezni az emberiség kultúrájára és a művészettörténetre, hogy észre is vegyük a vizuális kultúra folytonosságát. Igen, ezt is tanulni kell, mint a másodfokú egyenletet meg a római jogot. Ha ez meg van, akkor ízlésről valóban kevéssé van értelme vitatkozni.
‘Ilyet én is tudok csinálni” – Bölényt, Picassót, Moholy-Nagyot.
Nem tudsz. Próbálj meg altamirai modorban lerajzolni egy nyulat, kutyát, akármit. Nem fog menni. Nem azért, mert nincs kézügyességed (van), vagy hülye vagy (mindenki az), hanem azért, mert nem tanultál hosszú évekig rajzolni, festeni, nem (nagyon) tanultál művészettörténetet. Egyszerűen nem a barlangrajzoló tanítványa vagy. …és még ez se lenne baj. A fentiek kellemetlen árnyoldala az, hogy többnyire nem is látod, hol van elrontva a gurulmadár, a sámándob, a középületek, dácsák, szobrok és más hasonlóan kretén NER ihlette alkotások. Segíti a megértést a műkedvelő és a szakbarbár szavak kibontása. A színes drótokból hajtogatott lakatlan sziget (kisplasztika, höhöhöhö) lehet egy lekes, és nem feltétlenül tehetségtelen műkedvelő alkotása, aki híján van az ilyesmihez szükséges tudásnak, míg a gurulmadárt és a sámándobot szakbarbárok kreálták, akik bár képzettek, de tehetségtelenek. Ez a tehetségtelenség pedig nem más, mint a leki igénytelenség, szellemi sivárság, a rossz helyről várt elismerés elegye. Kb.olyan, mint a Kossuth-díj elnyerése érdekében rock zenekart alapítani, vagy rockzenészként ilyet elfogadni – önellentmondás.
A nerizmus
Nem nagyon különbözik ez a már jól megszokott, hatalom által szelektált, ezért egyre inkább elsilányuló művészeti élettől, aminek az eredménye a vállalhatatlan köztéri szobrok és épületek elszaporodása. Különbségek persze vannak. Míg Augustus, Hitler, pláne Goebbels nem voltak különösebben műveletlen taplók, addig Sztálin, Hruscsov, Kádár hamisítatlan gyökerek voltak, mindenféle kultúra és szépérzék nélkül. Orbán meg az utóbbiak örökségét ápolja – szalonnából pedig nem lesz kutya, ugye. Ez nem azt jelenti, hogy minden silány, ami az orbanizmus alatt született, születik, de egyre inkább előtérbe kerülnek az “ezt én is meg tudom csinálni”, de én még lojális is vagyok a vezérhez, sőt a rokona, barátja vagyok típusú senkiháziak.
Az ilyen szakbarbárokat avatott szemeknek nem nehéz tetten érni, mert munkáik úgy lógnak ki a jövő művészettörténeti könyveiből, mint lófasz az operabálról. Amorf poligonra feszített klasszicizáló épületek, diszfunkcionális és pazarló megoldások fából, rézből, nemesfémből. Megalománia, a tér- és arányérzék teljes hiánya, a humanizmus hátba szúrása. Szentimentalizmus és giccs minden mennyiségben. Az, hogy maguk a témák ideológiai alapon vannak kiválasztva kevésbé érdekes, mint az, hogy semmilyen kontextusban nem kapcsolódnak az altamirai barlangrajzokhoz, az emberiség néhány 10 000 évnyi kultúrájához. Nem reflektálnak rá, nem tagadják meg, nem hirdetnek hozzá képest forradalmat. Egyszerűen leszarják, vagy nem is tudnak róla. Senkiháziak kezében a popszakma, egyszerűen szólva.
Mit lehessen tenni?
Sokat nem lehet. Minden korszaknak megvan a saját lenyomata, ráadásul minden korszak ontotta magából a szart is. Igaz ez a reneszánszra és a barokkra is, az avantgarde-ra is. …és vannak olyan időszakok, amikor értékelhető (köztéri) alkotások alig, vagy egyáltalán nem születtek. Hát milyen szerencsések vagyunk, hogy pont egy ilyenben élhetünk. Érdemes fotózni, archiválni az élményt, mert 30 év múlva vicces kiállításokat lehet majd rendezni az összegyűlt anyagból. Addig is röhögjünk felszabadultan a jelenségen, ha már mi fizetjük a műsort
