A versenyképességi, stratégiai, országot megváltó, tiszta lappal kezdő stb. program hagyományos magyar műfaj. Enyhe vagy súlyosabb depresszióval küzdő vezető magyar értelmiségiek időnként nekiülnek, és könyvet írnak arról, hogy lehetne Magyarországot valahogy irányba rakni. A műfaj ugyanolyan jól tipizálható, mint a középkori germán királytükrök, vagy mint a commedia dell’arte és a bécsi operett kliséi.
A Török áfium ellen való orvosságtól kezdve a Hitel-Világ-Stádiumon át a Hegymenetig, mindig felsorolnak problémákat. Aztán az már változó, hogy miben és milyen időtávban képzelik el a megoldást. Attól függően, hogy épp mániás vagy depressziós szakaszban születik a dolog, szokott lenni a végkövetkeztetés a nemzethalál vagy az, hogy 2034-ben a magyar csillagflotta visszafoglalja a szíriuszi őshazát.
A Hegymenetet, ezt a Jakab András és Urbán László szerkesztésében 2017-ben megjelent tanulmánykötetet nem véletlenül említem. Idézetek következnek.
“E tanulmánykötet célja, hogy elméleti és gyakorlati szakemberek bevonásával számba vegyen a magyar társadalom és politika előtt álló fontos kihívásokat, egyúttal a megoldásokat is körvonalazva. A különböző ideológiai hátterű szerzők felkérése azzal az amícióval történt, hogy a mai magyar közbeszédben gyakran felmerülő kérdésekre a legfrisebb közgazdaságtani, szociológiai, politikatudományi, jogtudományi, és történettudományi eredmények felhasználásával keressünk válaszokat, és azokat a hazánk jövőjéről szóló diskurzus részévé tegyük” /Hegymenet, Előszó/
“A Versenyképességi program célja a magyar gazdaság sikeres felzárkózásának támogatása az ország erőforrásaiban rejlő növekedési potenciál teljes és fenntartható kiaknázásával. A program javaslatai részletesen kiterjednek többek között a termelékenységre, az emberi erőforrás mennyiségére és minőségére, a technikai haladásra, a szabályozói környezetre, a vállalkozói attitűdre és a finanszírozási lehetőségekre.” /Versenyképességi program, bevezető/
A két mű tehát sok mindenben hasonló célokat fogalmaz meg. További közös vonás, hogy mindkettőt alkotóközösség alkotta, akiknek a nevét ismerjük.
Mi a jelentősége az ilyen programalkotó, nagy stratégiai problémákat felvázoló műveknek? Gyakran inkább irodalomtörténeti érdekességek ezek, máskor kordokumentumok, fordulatok jelzői. Megint máskor meg a kremlinológusok csemegéi.
Matolcsy esetében mindig számolnunk kell a volt pénzügyminiszter bölcsességével és számtalan excentrikus nézettel. A volt pénzügyminiszter bölcsessége az a jelenség, hogy amikor már nem kell a karácsonyi bözsiutalványt, a szociális tűzifát, a háromszoros áron épülő autópályát és a 19. havi nyugdíjat beleszámolni a költségvetésbe, a legtöbb pénzügyminiszter meg szokott világosodni és képes röviden elmondani, hogy lehetne gatyába rázni az országot. Az, hogy Matolcsy megjelentet egy ilyen művet, tehát nem meglepő, mint ahogy azt se, a hogy a tanulmány nagyrészt szakmai hangvétele mellett át-átüt a rostgazdag táplálkozásról és hidegvizes fürdőkről prédikáló énje.
De nem ez a lényeg. Eleve felmerül a kérdés, hogy egy ilyen programot miért a nemzeti bank ad ki? Matolcsy úgy tűnik, hogy az MNB-t egyfajta think tank-nek is tekinti, ami nem példa nélküli, másutt is csinálnak ilyet. Ami viszont érdekes, hogy ilyen részletes gazdaságpolitikai elképzelések sem a pénzügyminisztertől, sem Palkovics innovációs minisztériumától, sem Bártfai-Mager vagyongazdálkodó minisztériumától nem jönnek. Így viszont tiztázatlan, hogy Matolcsyék elképzelései milyen módon fognak utat találni a mindennapi magyar gazdaságpolitikába?
A kérdés már csak azért is fontos, mert az MNB-program jelentős része utópia. Nem feltétlenül azért, mert lehetetlen, hanem azért, mert a magyar gazdaság és politika totálisan más irányba halad. Ugyanakkor viszont Matolcsynak a gazdaság fehérítésére és egyensúlyteremtésre vonatkozó tanai utat találtak a megvalósításhoz, és az Orbán-kormány legsikeresebb intézkedései közé tartoznak.
Az MNB program egyik fontos funkciója pont az, hogy vádirat. Tele van olyan intézkedésekkel, amelyek tök jók lennének, és már vagy tíz éve be lehetett volna őket vezetni. Nem lehet őket a stabilizáció okozta forráshiányra kenni. Az elmaradt intézkedések sora vádirat a stadionok, az utcailámpa-ledesítések, vadászházak, kétmilliós falusi “sportnapok” ellen. Az a másik koncepció, amely a magyar felsőosztály megteremtése felől közelített a haza felemelkedéséhez, megbukott, és ez kiolvasható az MNB programjából. Mert ne tévedjünk: tele van ez a program nagyon jó ötletekkel. Nem egyenletes a színvonala, jól látszik például, hogy írói sokkal jobban értenek a bankrendszerhez, mint a családpolitikához. Szemlélete általában mérnöki, rácsodálkozik, hogy ellentétben a vízzel, amely mindig 100 fokon forr tengerszinten, a KKV-k nem reagálnak ilyen kiszámíthatóan. Mégis, a jelenlegi állapotoknál sokkal-sokkal előrébb tartanánk, ha ez a program 2010-től követett kormányprogram lenne. Miért nem az? Ezek az ötletek nem újak. Miért nem hallgat a kormány legalább a saját értelmiségére? A NER igazán fontos kérdései közül ez az egyik. A válasz rá viszonylag egyszerű, de nem a jelen írás a terepe a kleptokrácia elemzésének.
De vádirat ez a program az ellenzékkel szemben is. Utoljára az Együtt 2014 előtt és a Momentum 2018-ban írt hasonló igényű programot mint az MNB programja. Ezek nem hasonlíthatóak össze közvetlenül. Más műfaj, más szerkezet, más szempontok. Azonban bármilyen politikai közösségnek fontos, hogy az alapértékek, az alapvető célok valamilyen manifesztumban össze legyenek szedve. Ez kell többek között ahhoz, hogy ne legyenek olyan, a felismerhetetlenségig elkorcsosult állampártok, mint a Fidesz. De a teljesség kedvéért említhetjük azt is, hogy ez kell ahhoz, hogy egy névleg baloldali párt ne forduljon el a saját választóitól, helyet engedve a szélsőséges pártoknak.
A magyar ellenzék mögött álló szellemi háttér mostmár több mint egy évtizede képtelen hasonló szellemi teljesítményre. Mert lehet kiröhögni Matolcsyt és a programját, de az MSZP, a DK, az LMP hasonló dokumentumai a nyomába se érnek. Az LMP eleinte még csinált hasonlókat, de már ott is leginkább csak a frakciózással vannak elfoglalva.
Ilyen szempontból érdekes fejlemény a Hegymenet 2017-es megjelenése és az akadémiai kutatóhálózat ellenállása a leszervezésükkel szemben. Ez a két jelenség ezres nagyságrendű felsőértelmiséget mutat, amely a kormány politikájával részben vagy egészében nem ért egyet, és azt, amint az egy demokráciában az értelmiség kötelessége, alaposan, megindokolva kritizálja.
Ha tudni akarjuk, hogy miért nincs Orbánnak alternatívája, hát ezért nincsen. Azért mert az orbáni politika értelmes, hőzöngéstől mentes kritikája létezik, de semmilyen közéleti szerephez nem jut, mivel az ellenzéki politikusok épp a magyar nyelv egyik legidegesítőbb anakronizmusa, a -ly betű helyes alkalmazásával ismerkednek. Esetleg nagyon összefognának valakivel. Illetve nem, fogjon össze mindenki ővelük.
Félreértés ne essék: ezek a programok nem a választónak szólnak, a választó ezeket nem érti. De amit a választónak kell mondani, az ezekből a programokból desztillálandó és hígítandó vissza ízlés és szükség szerint szódával, málnaszőrrel vagy kólával. Aki ezt a háttérmunkát nem végzi el, az nem tud önálló, jó politikai üzeneteket gyártani, és a külföldi partnerek számára is partiképtelen lesz.
De van itt még egy szempont: az, hogy a NER majd egy napon megdől, történelmi szükségszerűség. Lehet, hogy a koleszterin fogja megdönteni, de az is lehet, hogy forradalom, netán külföldi nyomásra kiírt szabad választások. Lehet hogy holnap, lehet, hogy tíz év múlva. Az, hogy a holnap és a tíz év között mikor jön el a pillanat, nagyban függ attól, hogy a NER-ben dolgozó közép- és felsőértelmiség megmaradt része mikor látja úgy, hogy nem lesz baja a váltásból. Ez így működött az előző rendszerváltáskor is, és így fog működni a mostaninál is.
Ameddig hőzöngő idiótákat látnak a másik oldalon, addig összetartanak, mert tudják, hogy az alternatíva a teljes káosz és a káoszban nincs garancia arra, hogy nem lesz lámpavas. Ezekre az emberekre, szereti őket vagy nem, de minden, Orbán leváltását tervezgető politikusnak szüksége van. El kell olvasni, mit gondolnak. A Magyar Nemzetbe meg az Origóra nem írhatnak, az ilyen tanulmányokból csíphető el, hogy mit gondol Orbán szellemi háttere versenyképességről, pénzügyekről, gazdaságról.
Nem kiröhögni kell, hanem el kell olvasni, és keményen kritizálni kell. Ez a különbség az udvari és a valódi ellenzékiség között. Úgyhogy a magam részéről fejezetenként végig fogok rajta menni, magam elé kapva a Hegymenet vonatkozó részeit és azt amit én magam gondolok (meg Panamajack, akivel szokás szerint éjszakába nyúló beszélgetések témája lesz a dolog) és leírom amit gondolok. Aztán lehet vitatkozni. Szerintem ez visz előre.
