Teszem mindezt azért, mert van kontextus is.
Én tegnap futottam bele az elvtárs posztjába, kommenteltem is alá valami nem különösebben harcos megjegyzést, majd úgy döntöttem, nem osztom meg a Múzsán, de még a szerkesztőségi csoportunkban sem teszem közé. Na nem azért, mert bármikor problémát jelentene számomra Trombitást és kollégáit gyalázni.
Mindössze arról van szó, hogy a posztot látva, az alatta szaporodó kommenteket olvasva eluralkodott rajtam a fáradtság, illetve a szégyenérzetnek egy olyan mértéke, ami nem különösebben jellemző rám. Azt gondoltam, ezt a posztot senkinek nem szabadna látnia. Megnézni, vagy akár kritikus felvezetővel megosztani is a szarban megmártózás semmivel össze nem hasonlítható élményét nyújtja – ehhez meg nem nagyon van éppen gusztusom. Ésiknek volt (köszönjük a nép nevében :D), és tulajdonképpen igaza van. Vállaljuk fel.
Trombi egyszerűen fogta az eredeti, Múzsán is megosztott posztot, szépen lenyiszantotta róla az okokat és körülményeket taglaló szövegrészt, majd a saját viccesnek gondolt, megszégyenítő megjegyzésével közzétette. A nép pedig örvendezék vala a kommentszekcióban.
Azon örvendezének (vala), hogy lám a két “hülye” (egyetemi tanár)egyszerre vállalja fel magyar nemzetiségét és ukrán állampolgárságát, Ukrajnát és Ungvárt pedig otthonának tekinti, amit akár fegyverrel is kész megvédeni.
Egy nagyjából kényelmes karoszékből, a sajt napi árfolyamával bátran farkasszemet nézve nem tudom megmondani, hogy ez jó döntése Fegyirék és a háborúba önkéntesként jelentkező magyarok részéről. Jártam háború sújtotta vidéken, amit nehéz leírni szavakkal. Kicsit olyan, mint amikor Ésik a börtönök világát próbálja leírni egyszerű impressziókon keresztül. A háború és a halál mindenhol, mindenben jelen van ezekben a régiókban. Érzed az orrodban, hallani véled a füledben, de jelen van az emberek tekintetében is. Nagyon-nagyon hosszú ideig, generációkon keresztül. Én időnként szoktam fotózni, de ilyen helyen nem könnyű. Próbálod megfogni az érzést képekben, de annyira határozottan ott van mindenhol, hogy egy idő után a menekülési útvonalakat keresed, sok témát inkább el se kattintasz. Amit mégis, azt se nagyon akarod közkinccsé tenni. A mellékelt két kép nem különösebben érdekes, éppen azért választottam, mert jól érzékelteti azt, hogy ahol háború van, ott nincs olyan, hogy na, ez most itt egy aprócska nem háború. Úgy készültek, hogy megpróbáltam mindenféle látványos és drámai elemet kikomponálni a képből, közben pedig nem letagadni a valóságot. …és míg úgy is sok, hogy gyakorlatilag nincs rajtuk semmi. A háborúból egyetlen pixel is túl sok.
A fenti szájtépés oka mindössze annyi, hogy elmondhassam, láttam, amit láttam, de valójában fogalmam sincs, milyen a háború, ha a saját hazámban pusztít. Nem tudom, milyen meghozni egy nehéz döntést ilyen körülmények között, nem tudom milyen viselni a következményeit, de azt se, hogy milyen lélegezni és létezni egy háborúban. Egyszerűen túl irracionális ahhoz, hogy teljes egészében át tudjam érezni a háború mindennapjaival küzdők életét.
…és akkor most térjünk vissza Trombitásra, akivel kapcsolatban most nem fogom Bayer Zsoltot idézni, de arra azért felhívnám a figyelmét, hogy amit ő tudni, sejtetni vél, pláne másokkal sejtetni szeretne, az a harcoló magyarok és ukránok, de egyébként az oroszok számára is a hétköznapi valóság, a szürke mindennapok. Ezen poénkodik a posztjával. Mi lenne, ha egyszerűen csak azt kívánná, hogy ezek az emberek, akik döntöttek akárhogyan is, túléljék ezt a háborút? De ha ez nehezére esik, akkor akár be is foghatná a száját a jóízlés jegyében.
