1. Területi lista

A területi lista alkalmas volt arra, hogy az ilyet állítani képes pártok a megyékből bejuttassanak pár embert a Parlamentbe. Ezzel a már akkor is döntően pesti pártok vidéki embereinek nem a Kedves Vezető által éppen haveri-szex-drogok-rockandroll alapon összeállított bandájáért kellett dolgozni, hanem tudták, hogy a helyi pártszervezés jutalma képviselői szék lesz.

2. Sok és kicsi választókerület

Nem véletlenül volt a Fidesz első dolga ezt megszüntetni. Ugyanis Magyarországon (hasonlóan egyébként Amerikához vagy Franciaországhoz) óriási különbség van a falusi és városi kerületek között. Például a régi rendszerben Sz-Sz-B Megye 1-2 az két nyíregyházi kerület volt, ahol a helyi városi értelmiség (a gumigyár műszakvezetőjétől a városi főügyészen át a múzeum igazgatójáig) rendszerint magához hasonló értelmiségi hátterű jelöltet juttatott a Parlamentbe, míg az aprófalvas rész kerületeiben a tipikus helyi vezető nyert.

A mai rendszerben csak nagy és vegyes kerületek vannak, minden városi kerületre ráakasztottak egy fél falusi kerületet, ahol viszont a győzelem elsősorban hatalmi és szervezési kérdés (be kell fenyíteni a polgármestereket)

3. Két szavazat

A második szavazatot régen megyei listára adtuk, vagyis lehetőség volt a kerületből “kiszavazni” és a helyben esetleg orrot befogva megválasztott jelölt mellől a pártszimpátiánknak egyébként megfelelő szavazatot leadni. A két szavazat ma is megvan, de a második az országos listára megy, ami nagyon megnehezíti a vidéki pártszervezést, lásd 1. pont.

Ezek, a cikkben leírt győzteskompenzációval és az arányos rendszer többségi felé tolásával két forgatókönyvet adnak ki.

1. Vagy valaki szervez két választás között egy nagy és ütőképes pártot.

2. Vagy a választás előtt kell nagyon sok mindenben koalíciót kötni, ezzel kockáztatva, hogy olyan patchwork kormány fog felállni, ami jó eséllyel rossz lesz a sokfejűsége miatt.

Önmagában sem az arányos, sem a többségi rendszer nem rossz. A környezete teszi azzá.

Például az amerikai rendszer tiszta többségi (nincsen semmiféle kompenzáció, aki bukott az bukott, takarodik) viszont ott kétévente a törvényhozás harmadát lecserélik, vagyis egy Orbánéhoz (vagy Trumpéhoz) hasonló ámokfutást a választók rövid időn belül meg tudnak büntetni és meg is teszik majd várhatóan ősszel. Ráadásul hagyományosan két nagy erő van, akárcsak Angliában, amelyikből néha az egyik (vagy mindkettő) a szétesésig meggyengül, de aztán mindig rendeződnek két pólus körül, mert tudják, hogy ott nincs 20%-os párt, csak győztes és vesztes párt van.

A német rendszer erősen arányosít, olyannyira, hogy a Bundestagnak nincs állandó létszáma, hanem tól-ig van megadva és ha még kell kompenzációs hely, akkor inkább 1-2 széket még betesznek. Nyilván a hitleri példából okulva, ők nem szeretnék, hogy mint a magyarországi 2010-es nagy népharagos választás után valaki megkapja egyedül a karmesteri pálcát. Ezért ott minden párt a saját programját és arcait tolja előre. Ezért volt az, hogy a 12%-os FDP simán kiszállt a nagykoalíciós tárgyalásokból, mert tudta, hogy ettől marad a parlamentben, nem muszáj táborhoz csatlakoznia. Ezért kedvez a német rendszer nem a Vezéreknek (abból elegük volt) hanem a Nagy Kompromisszumkötőknek, akik néha akár 3 pártból csinálnak kormányt.

A magyar rendszer többségi rendszer felé tolása dupla vagy semmi játék, vagyis Orbánt nem lehet kicsit megverni. A másik jellegzetessége a rendszernek, és ez már a Fidesz rossz kormányzásából is adódik, nemcsak a rendszerből, hogy nagy részvétel mellett van csak esély a változásra. A migráncsozással behülyített 20-25% ugyanis mindenképp elmegy szavazni. Ha 50% körüli részvétel van, akkor a maradék szavazatok szépen eloszlanak a Jobbik és a balos pártok között. Ha van 55%, akkor elkezdődik a matek, 60%-nál van először az ellenzéknek halvány esélye, 65% fölött komoly esélye.

Konklúzió: a rendszerváltásnak van egy nagyon egyszerű, számszerűsített definíciója: 65-70% közötti részvétel.