A toporogva ráérő trafikügyfél fő jellemzője, hogy alkoholista, de szégyelli. Általában gondosan választja meg a trafikban vásárlás időpontját: a nyitás utáni első roham és a nyolcórás roham közötti, kb. 25 perces viszonylagos holtidőre időzítve vásárol, amikor nagyjából biztosra vehető, hogy egyedül lesz a dohányboltban. Ám olykor megcsúszik, vagy az univerzum elévet egy váratlan kamasztömeget, mindenesetre azzal szembesül, hogy kedvenc trafikjában rajta és az eladón kívül még hárman vannak, és 15 percen át folyamatosan érkezik 1-1 ember, amikor valaki végez. Váltakozó, adaptív stratégája van a helyzetre:
1. Először tudatos fogyasztóvá válik: még nem mondja, hogy ráér, de az öngyújtókat hosszasan tanulmányozza, esetleg ki is próbál 8-10 darabot, mint aki a dörzskerék nemzetközi szakértője. Egy energiaitalos dobozt képes 5 percig forgatni, és még a kínai feliratokat is elolvasni rajta, bár annyit ért belőle, hogy fogas – kisszék – vasorrú bába. Ha a tömeg így sem fogy, akkor először egy, a XIV. Lajos korabeli francia udvarból származó, előkelő és előzékeny kézmozdulattal jelzi, hogy mindenki más nyugodtan menjen előre, később – egyre gyorsabb tempón dobolva a lábával – már ki is mondja: “csak nyugodtan, ráérek”.
2. Amikor ez már kezd kínossá válni (valahol 9 és 17 perc trafikban töltött idő után), előveszi a “csak tessék, én még beszélgetek” érvet. sosem derül ki, hogy kivel, mivel a trafikoslányka arcára az a begyakorolt, professzionális unalom ül ki, mint ami egy ezerszer látott és elsőre is érdektelen film megnézése közben önti el az ember arcát. A kicsit rutinosabb trafikjárók, a trafikoslány és a toporogva ráérő egyként PONTOSAN tudja, hogy mire megy ki az egész. És a nép nem fogy.
3. Valahol a 18 és a 25 perc kontaktidő közötti sávban hősünk már érzi, hogy ez az egész kezd kínosabb lenni, mint kormánypárti szavazónak lenni Budapesten. Ekkor lesz a toporogva ráérő emberből a főnevek nélkül beszélő ember.
4. A főnevek nélkül beszélő ember nem használ főneveket, minden igényelt tételt csakis jelzőkkel, számnevekkel jellemez. Odasomfordál, és fojtott hangon mellékneveket és számneveket, esetleg ezek kombinációját súgja. Kér kettőt, vagy esetleg, a pontosítás kedvéért, kettő kicsit. Közepesen őszinte pillanataiban 2 szokásosat. Vérmérséklettől függően kétféle stratégiával dolgozik: a férfiak jellemzően testtel kitakarva igyekeznek az egész tranzakciót homályban tartani, persze sikertelenül, míg a nők mesélnek: süteménybe kell, a férjem vagy a szomszédom kért meg, hogy vegyek egy valamit. Profik előre bekészített cetlit húznak elő, amit hosszasan böngésznek, mintha nem tudnák, mit kell vásárolni, ezért fel kellett írni egy cédulára, hogy “vodka”. Ha a trafikoslány rossz napot fogott ki, direkt értetlenkedik is, visszakérdez, átmeneti süketséget színlel, és titkon élvezi, hogy a delikvens legszívesebben a járólap alá süllyedne. A helyzet feloldását általában az “és hogy van a kiskutya, Zsóka?” mondat elhangzása jelenti: ezen a ponton mindenki beleun, és végre szó nélkül talál gazdára a két féldekás ipari szesz, amit az ajtó előtt, mintegy 40, a buszra várakozó néző szeme láttára hajt fel a toporogva ráérő trafikügyfél, de azért egy kávéval vagy energiaitallal igyekszik jelentéktelenséget társítani a művelethez.
És a szél fúj.
