A szerénységet kicsit félretéve: a Múzsa szerzői olyan gyerekek voltak, akiknek nem volt különösebb baja a tananyaggal. Mindannyian folyékonyan beszélünk a magyar mellett legalább egy nyelvet, de van aki többet is. Többünket becéztek élete valamelyik szakaszában kislexikonnak. Én viszonylag tűrhetően emlékszem az ötödikes technikakönyvemre, benne a “Fritu” olajsütő ábrájával. Röviden: mindannyian az osztály Okoskatörpjei voltunk.
Ráadásul, folytatva az önéletrajzi elemeket, rendszerint olyan gimnáziumba is jártunk, ahol a tanárok szokva voltak az okos diákhoz, és ahol nem a bukás volt a beszédtéma, hanem az, hogy kit, melyik egyetemre fognak felvenni. Ennek megfelelően haladtunk az anyaggal, az osztályból a hülyébbje is végigért a gimnáziumi tananyagon. Azt hiszem, ezeket hívják szoksásosan versenyistálló-iskoláknak.
Na ilyen háttérrel nem olvastam az eddigi tanterv (ami irodalomból, ha jól láttam, kb ugyanaz volt, mint amit húsz éve nekem tanítottak) szerzőinek kb a felét. Van ilyen, életem bizonyos szakaszában sokkal jobban lefoglalt, Rejtő, Stanisław Lem és még egy csomó másik szerző, mint az, hogy az ifjú Werther mennyire szenved. A természettudományos tantárgyakból, miután kb. azóta járt hozzánk az Élet és Tudomány, hogy tudtam olvasni, az átlagot meghaladóan sokat tudtam, így mondhatom azt, hogy megvolt kb. a tananyag harmada. Ami a nem “faktos” osztálytársak átlagából kimagaslott. A mai napig el tudom mondani nagy vonalakban a kovalens kötést vagy a Doppler-effektust.
Mondom, így volt meg kb. a tananyag fele.
Olvasom a kiváló Nyáry Krisztiánnál, hogy Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Örkény István mellé felsorakozott Wass Albert és Herczeg Ferenc, és kimaradt a csapatból Ottlik Géza, Németh Lászó és Kertész Imre.
Ennek nyilván van politikai üzenete, a kurzus igyekszik a száz évvel ezelőtti moderneket lecserélni a száz évvel ezelőtti lábszagúakra, de van nekem ezzel egy fontosabb bajom.
Ki fogja ezeket egyáltalán elolvasni? Amikor gimnáziumba jártam, akkor betárcsázós net volt, és épp megjelent az első Harry Potter könyv. Már akkor is, hagyjuk most kicsit az irodalmi hangvételt, leszarta az összes diák Móricz Zsigmondot, Krúdy Gyulát vagy épp Ottlikot és Örkényt. Moliére-rel instant lincshangulatot lehetett kiváltani, csakúgy, mint az ósdi Shakespeare fordításokkal.
Nem tudom mi lehet most, de valahogy úgy sejtem, hogy egy magyartanárnak vért kell izzadnia azért, hogy egyáltalán valamit elolvassanak a diákjai. Hasonlóan, a természettudományi tárgyak tanárainak meg kell küzdeni azért, hogy a diákok, akinek anyái-apái büszkén osztogatják az egyre inkább nyugdíjasnetté váló Facebookon, hogy “ma sem használtam semmire a kovalens kötést” (utána rögtön valami kuruzslót, aki “rezgéssel öli a szabadgyököket”, amelyeknek tényleg semmidesemmi köze a kovalens kötéshez…) legalább figyeljenek oda.
Szóval az az én érzésem, hogy a tantervcsinálók erőteljesen a szlovák kettest nézik, ahogy régen mondták.
A mai gyerekek nem hülyébbek, mint én vagy szüleim voltak középiskolásként. Sőt. Csak más lett a tanulás. Van például egy facebook csoport, amelyre kedves kolléganőm (25 éves) hívta fel a figyelmem. Valami fiatal felnőttek egymást segítő csoportja vagy hasonló a címe. Először elborzadtam, hogy legalább érettségivel, de sok esetben BA-val, BSc-vel eleresztett huszonévesek olyan alap dolgokat kérdezgetnek egymástól, hogy dacára annak, hogy még csak jövőre leszek negyven éves, előtört belőlem a munkásőrnyugdíjas, és azt gondoltam, hogy ezekeamaifiatalok. Aztán néztem, hogy egy-egy problémának milyen gyorsan utána mennek, korrekt válaszokat találnak, ellenőrzik négy-öt irányból, megosztják a tapasztalaiakt és…tanulnak. Diszperz információforrásokból, viszont gyorsan és hatékonyan.
Ami hiányzik nekik, az a váz és a kontextus, de idővel majd az is meglesz. Meglehet jobban járnának és járna mindenki, ha az iskolában kapnák meg, de jól láthatóan nem kapták meg.
Ezért gondolom, hogy amikor arról megy a vita, hogy négy (hat, nyolc, tizenkettő) év óraszámaiba még öt írót suvasszanak be, akkor valójában százéves délibábokat kergetnek. A kutya nem fogja Herczeg Ferencet elolvasni és nemcsak azért, mert a legtöbb helyen a tanárok csendben szabotálni fogják Wass Alberttel együtt. Hanem azért, mert lesz jobb dolguk. És ahogy mi elkéregettük egymástól a kijegyzetelt kötelezőket, vagy megvettük a kötelezők rövident, majd leszednek valahonnan, valamit és túlélik Herczeg Ferencet és Wass Albertet is, ahogy túlélték Móriczot és Ottlik Gézát is.
A világ meg szépen elsuhan mellettünk, amint csendben legelészve diák-birkanyájaink bégetnek egy szirupos Wass Albert-leírás székelyföldi sejhajdeszép legelőjén. Ehhez képest az, hogy kötelező lett egy wassalbertből, már nem is akkora probléma.
