A half-time show is nagyon érdekes volt. Két latina szupersztár, Jennifer Lopez és Shakira adott elő kiváló show-t, a latin zenében szokásosnak mondható rengeteg seggriszálással. Shakira és JLo is, amellett, hogy tehetséges énekes-táncos előadó, kiváló testi adottságokkal, egyben független nő, üzletasszony, a saját brandjének nagyszerű menedzsere.
Számomra hatalmas a kontraszt az olyan sztárok világához képest, mint a szintén álomszép és gyönyörű hangú Whitney Houston volt, akik bántalmazó kapcsolattól bántalmazó kapcsolatig szédelegtek, folyamatosan valami drogtól függve. Szóval akármennyire is látszólag arról szólt ez, hogy nagyon közelről megnézhettük mindkét művésznő fenekét, nekem egyáltalán nem a tárgyiasítás jutott róluk eszembe. (Hogy pontosan mi, azt hagyjuk is, az tegnap este volt, most meg ma van.)
A másik pedig a show nagyon erős latino jellege volt. Miamiban ez persze nem meglepő, hiszen sokan emlegetik ezt a várost úgy, hogy “Latin-Amerika fővárosa”. Persze ez talán túlzás, de tény, hogy Miami az a hely, ahol találkozik a latin-amerikai kultúra az USA kultúrájával, kitermelve olyan sztárokat mint például az este két fellépője, vagy mint egyik személyes kedvencem, Gloria Estefan vagy az itthon kevésbé ismert, de szekérderéknyi Gramyt nyerő trombitás főisten Arturo Sandoval.
Szerintem még fogják elemezni azt a jelenetet, amikor Shakira és JLo egy puerto rico-i zászló alá bújva énekeltek, majd megfordítva a zászlót, a másik oldala amerikai volt. Ez a jelenet nagyon sokat elmond Amerikáról, méghozzá arról az Amerikáról, amelyet én nagyon szeretek. Sok évvel ezelőtt indult az NFL közvetítésekben az, hogy egy-egy hétvégén rendeztek “spanyolos” meccseket. Ilyenkor nem a Dallas Cowboys játszott a New York Giants-szel, hanem a Vaqueros de Dallas a Gigantes de Nuevo York-kal. Aztán lett ESPN sportcsatorna spanyolul. Aztán valaki megcsinálta az európai labdarúgó ligát, amely mára lassan de biztosan halad oda, hogy a hagyományos kosár-hoki-amerikafoci-baseball négyes mellett ötödik “major” liga legyen, nyilvánvalóan amiatt mert a latino közönség szereti a gurulós focit is.
Erre aztán reagál az NFL, amely egy üzleti vállalkozás, annak is az egészen vadkapitalista fajtájából, és megpróbálja bevonzani a latino közönséget. Aki valaha volt a középnyugaton amerikaifoci-meccsen, az tudja, hogy ez eredetileg nagyon-nagyon fehér (majdhogynem redneck) dolog, majdnem annyira, mint a NASCAR (ezer lóerős autók mennek egy oválpályán körbe-körbe, és ezt dagadt kovbojok nézik, miközben nagyon sok sör fogy). A meccs előtti (sőt néha közbeni is, ha sikerül nagyon berúgni) “tailgating” vagyis a parkolóban, a pickupról lerakodott cuccokkal grillezés, maga a középnyugati fehér életmód. Ha valaki egy rakáson nagyon sok Trump-szavazót akar találni, menjen el egy ilyenre. Ráadásul az amerikaiak nagyon tudnak grillezni, úgyhogy még jót is fog enni.
Ez a világ azonban (nem utolsó sorban a grillezés és a sörivás okozta betegségeknek betudhatóan) már régen zsugorodik. Texasban az egész központjában, ahol a show kiegészül az egyetemi focival, és a nagydarab fehér parasztgyerekek sportjával, a lacrosse-szal, már több a latino, mint a fehér, nagyrészt német-ír-keleteurópai mix fehér népesség és már jó rég a keveredés is beindult.
Az NFL meg úgy reagál, hogy szerződtet két profi énekes-táncos előadót, akik régi slágereikből, fergeteges koreográfiából és nagyobb mennyiségű, kerek fenékből összeraknak egy NFL- és latinokompatibilis bulit. Egy olyan meccsen, amely hagyományosan hazafias amerikai dalokkal indul, amelyet…afroamerikai énekesnők adtak elő. És amelyen az egyik csapatban egy afroamerikai származású, a másikban meg egy olasz-amerikai (német és lengyel beütéssel) srác az irányító.
Ha ilyen szemmel nézzük a meccset, megértünk valamit Trump-jelenségből is. A Make America Great Again szlogen nem kis részben egy nosztalgikus segélykiáltás: hozzák vissza azt az Amerikát, amely nem volt ennyire bonyolult, mint ez a mostani, ahol az NFL úgy profitmaximalizál, hogy patikamérlegen méri ki az afro, latino, fehér elemeket a show-ban, fűszerezve női role modelekkel, akik saját produkciós cégükön keresztül szerződnek.
Pedig egyszerűen csak az amerikai álom működik. A MAGA hangoztatói már elfelejtették, hogy száz éve a német és az olasz dolgokkal egyensúlyoztak ugyanígy az akkori showbusinessben. Hamburgi húspogácsát tettek a szendvicsbe, frankfurti és bécsi virslit és lengyel kolbászt a kiflibe, és igazi budweis-i sört árultak, hogy a friss bevándorló bejöjjön a meccsre. A fekete jazz zenébe az olyanok, mint Jerome Kern vagy Irving Berlin, becsempészték a kelet-európai zenés varieték dalait, és egy egész kontinens megszerette az olaszok paradicsomos-sajtos kenyérlepényét. Kolbásszal, hagymával és vastag tésztával, hogy a lengyel, magyar, orosz melósok is megvegyék.
A fehér Amerika egy illúzió volt, amelyet az táplált, hogy Kelet-Európa akkor is eléggé elviselhetetlen hely volt, ahonnan viszonylag egyszerűen el lehetett indulni a lehetőségek földjére. Most ez Latin-Amerika, és el is indulnak. Az, hogy erre a mainstream showbusiness is reagál, a legbiztosabb jele annak, hogy Donald Trump generációs jelenség, és valószínűleg az utolsó, akinek a régi, újra naggyá teendő Amerika ígéretével esélye van választást nyerni.
