Mihail Gorbacsovról sok megemlékezés született a napokban. Ezek alapvetően háromfélék. A nyugati megemlékezések szerint Gorbacsov nagyformátumú történelmi alak, aki békésen zárta le a hidegháborút. Az egykori Szovjetunió kisebb tagköztársaságaiban közönséges gyilkosként emlékeznek rá, az oroszok pedig nem bocsátják meg nekik, hogy engedte összeomlani a birodalmat.
Számomra Gorbacsov halálhírében az volt az érdekes (amellett, hogy alkalmat adott az Orbán Viktor nevű orosz vazallusnak, hogy kimenjen Moszkvába friss parancsokért) hogy a szemünk láttára születik a történelem.
Mert mi volt Gorbacsov a fenti három ember közül? Mindegyik és egyik se. Az ő személye kiválóan illusztrálja a történetírás több dilemmáját is. Az egyik az, az alapvető kérdés, hogy nagy emberek döntései határozzák meg vajon a történelmet vagy a nagy emberek csak engednek a rájuk ható erőknek. A másik pedig az, hogy kiről és mikor jelenthető ki, hogy nagy ember volt.
Már most is könyveket írtak tele az első kérdésről. Van olyan nézet, amely szerint az egyébként is recsegő-ropogó Szovjetunióban, ahol népbetegség volt az alkoholizmus, ahol nagyon rosszul, népélelmezési gondokkal fenyegetően rosszul teljesített a mezőgazdaság, ahol néhány hadiipari élüzemet leszámítva (vagy azokat se…) csődben volt az ipar, ahol a “lágy altest” államaiban sok helyen csak formális volt Moszkva kontrollja, ahol akut pénzügyi gondok voltak és a lakosság spontán elkezdett dollárral, arannyal, értékesebb ingóságokkal fizetni, Gorbacsovnak olyan nagyon nagy mozgástere nem volt.
Más érvek szerint viszont igenis volt szerepe. Az orosz birodalom, amelyet akkor épp Szovjetuniónak hívtak, minden gondja ellenére rendkívül veszélyes volt, és kellett valaki, aki az élről vezényelve vezette le a fegyverletételt.
Én különösen a mostani ukrajnai háború fényében hajlok arra, hogy ez utóbbi nézet legyen domináns Gorbacsov megítélésében. 1990-ben a Szovjetunió nagyon gyenge volt ugyan, de ha összehasonlítjuk a haderejét a mostani orosz képességekkel, elég ijesztő képet kapunk. Akkor is tankok ezrei álltak zöld festékkel vastagon bekenve, hogy ne látsszon rajtuk a rozsda. Valószínűleg akkor is meg lehetett volna lepni egy-egy rettegett hadihajót úgy, ahogy a Moszkva cirkálót meglepték és elsüllyesztették nemrég. De a haderejük ennek ellenére sokkal nagyobb és erősebb volt, mint most.
Ha Gorbacsov azt választotta volna, hogy valamiféle birodalmi gőgtől vezérelve a válságtüneteket a Putyin-Erdogan módszerrel (Erdogan ma reggel megszállt pár demilitarizált szigetet, amelyet Görögország sajátjának tekint) offenzívával kezeli, és megszállja a keleti blokkot, a reformkommunistákat mindenütt régi keményvonalas alakokra cseréli, akkor a hidegháború még eltartott volna jó pár évig, és minimum véres helyi forradalmak tucatjaival végződött volna.
Szintén a mostani események mutatnak rá egy másik fontos jelenségre: az apparátcsik és a csekista válságára. Brezsnyev alatt a pártapparátusban az olyan emberek tudtak karriert csinálni, mint Gorbacsov és Jelcin, akiknek a legfőbb képessége az intrikus környezetben túlélés volt. Pozíciókat szereztek, szövetségeket kötöttek, ígéreteket tettek, tartottak be és szegtek meg. Közben folyamatosan valaminek a vezetői voltak, és fontos volt hogy az épp vezetett valami látszólag rendben legyen. A jó apparatcsik a klasszikus felfele nyal, lefele tapos, oldalra könyököl képességekkel bírt. Csak éppen közben rohadt szét a rendszer.
A csekista a rendszer másik jellegzetes alakja volt, ő volt a kiváltságos “katona”. A KGB (GRU) nem választott ki akárkit. Okosnak kellett lenni és szilárdan kellett hinni abban, hogy az ész, a határozottság és a kegyetlenség, amit elvártak tőle, a rendszer cementje. Nélküle nincs az a fegyelem, ami az egész összetartásához kell. Ha gond van, az azért van, mert a nyavalyás civilek, a folyamatosan egymást hátba szurkáló apparatcsikok nem képesek lépést tartani. Oda kell csapni és rend lesz. (Akinek erről egy másik ország jut eszébe, ahol a háziorvosi rendszer problémáit a háziorvosok papírjainak ellenőrzésével gondolják orvosolni, nem téved. Ez ugyanaz a jelenség.)
A Brezsnyev-éra után egy ideig a csekisták vezették a Szovjetuniót, és ilyen szempontból tényleg megköszönhetjük Gorbacsovnak, hogy a keményvonalas apparatcsikból időben átváltott sima apparatcsikba és úgy bontotta le a birodalmat. Most mindenki megnézheti, hogy milyen az, amikor a csekistának kell kezelni egy birodalmi válságot. Keménykedik, támad. A sokadik gatyába rázó, most aztán rendesen odacsapó intézkedés következik. De egyiktől se lesz normális lőszergyártás, egyiktől se lesznek fegyelmezett katonák. Kiderül, hogy nem a fegyelemmel volt gond, annak hiánya csak a válság sok tünetének egyike volt. Képzeljük el ugyanezt egy ötvenszer ekkora haderő mellett. Nem akarjuk elképzelni.
Hálásnak kell lennünk tehát Gorbacsovnak? Igen. Gáncstalan lovagnak kell őt tartanunk? Távolról sem. Nagyrészt a körülmények diktálták a lépéseit, és közben úgy viselkedett, ahogy azt a személyes korlátai, szocializációja diktálták. Valószínű, hogy ha azt látja, hogy a keménykedés működik, tovább keménykedett volna. Mint apparatcsik azonban hozzá volt szokva ahhoz, hogy pillanatok alatt váltson irányt és meg is tette. Szívjóságból? Ugyan. Kereste a megoldást, ahol ő túlélhet. Dehogy akarta ő lebontani a Szovjetuniót. Dehogy volt ő nemeslelkű drámai hős. Ő egy valamennyire (de nem nagyon) megreformált birodalmat akart vezetni, ahol mellesleg alkalma nyílt volna kinyírni az ellenfeleit. Pontosan ahogy kollégája, Jelcin tette.
A csekisták meg elmentek rablóvezérnek vagy oligarchának, hogy majd 1999-ben Putyin vezetésével térjenek vissza. Azóta a birodalmat folyamatosan csekista határozottsággal, minden problémát erélyes ütésekkel (vö: kokik és sallerek) kezelve vezetik…és a birodalom ugyanúgy rohadt tovább. Se a gumigerincű, ügyes és okos (a maguk módján tényleg ügyes és okos) apparatcsikok, se a keménytökű, ügyes és okos (a maguk módján tényleg ügyes és okos) csekisták nem képesek Oroszországot kivezetni a legalább Brezsnyev, valójában Lenin óta tartó válságából.
Gorbacsovnak egy dolgot lehet megköszönni. Ezt a válságot és tehetetlenséget nem szabadította rá háború formájában az egész világra. Azt, hogy ez az ő döntése volt vagy a körülmények hozták így, majd megformálja a történetírás. Putyin rászabadítja. Európa drágán fűt, az egész világ drágán tankol és világít, Afrika éhezik miatta. De szerencsére tankja épp csak annyi van, hogy Ukrajnát megtámadja vele. Gorbacsovnak sokszor ennyi volt.
