A szembesítést a magyar büntetőeljárási törvény is ismeri, az egész jogrendszerünk egyik leginkább archaikus eleme. Mondd a szemébe! Itt és most ha mered! Ez egy nagyon régi, nagyon fura jogintézmény, amellyel nagyon óvatosan kell bánni. Ennek főleg lélektani okai vannak, a szembesített felek és a szembesítést mint bizonyítékot értékelő fél oldalán egyaránt.
Nagyon ritka ugyanis, hogy a szembesítés “steril” tudjon maradni. Láttam én már olyat, amikor két, ugyanolyan státuszú (egy kertvárosi környkék középosztálybeli lakosai) közötti torzsalkodásban működött a szembesítés. Az egyik fél csökönyösen ragaszkodott az igazához, és életszerűen adta elő a magáét, a másik a sértődöttet adta, játszmázott, teljesen világos volt, hogy melyikük mond igazat. Ez egy működő szembesítés.
De láttam már olyat, ahol az egyik szembesített fél, a “hogy merészelsz te engem meghazudtolni” típusú mondattal förmedt rá a nálánál alacsonyabb társadalmi állású, egyszerűbb másik félre, aki lesütött szemekkel hebegni kezdett. A kérdés az, hogy miért? Azért mert nem volt igaza, vagy azért, mert ráförmedtek?
Ez az a szubjektív elem, amelyet a szembesítésből nem lehet kiiktatni. Maga az intézmény legbelső lényegében szubjektív, hiszen a szavahihetőség legősibb, legprimitívebb tesztjéről beszélünk az áldozat vagy a tetthely bemutatása (“tetemre hívás”) mellett. Ezek bármennyire is primitív, vagy pontosabban inkább primordiális eszközök, az igazságszolgáltatás nélkülözhetetlen eszközei.
Mivel évezredek óta velünk vannak, a manipulálásuk is több ezer éves múltra tekint vissza. A védőügyvédi munka egyik legfontosabb feladata az ilyen manipuláicók felismerése. Nem véletlenül hívja pl. a Budapesti Ügyvédi Kamara az általa adható legnagyobb elismerést Eötvös-díjnak: Eötvös Károly az eszlári vérvádperben pontosan ilyen manipulációk leleplezésével érte el, hogy a korabeli, hevesen antiszemita hangulat ellenére az eljárás felmentéssel végződjék.
Amikor arról olvasok, hogy az egy szem ember, aki feltette a kezét, hogy kérem itt abúzus van, menjen vissza, találkozzék azokkal, akik nem tették fel a kezüket, majd _mondja szemükbe_ hogy úgy volt, akkor nagyot sóhajtok és arra gondolok, hogy igen, oka van annak, hogy engem nem engednek be az idegméreg-laborba, a paksi erőmű vezérlőtermébe, továbbá nem én fogom vezényelni a Ringet a MüPá-ban, hanem Fischer Ádám. Na ugyanezen okból nem kéne senkinek (így Böjte Csabának se) bizonyítási cselekményeket (tudom-tudom ilyen kibeszéléseket, feldolgozásokat) szerveznie, ha nem ért hozzájuk. Mert ez olyan, amire megkockáztatom, még egy ügyész is felvonná a szemöldökét.
Ráadásul van itt még egy dolog. A szembesítéssel egyidős intézmény a tanú védelme. Hogy messzebbre ne menjek, a katolikus egyházban egyenesen szentség a gyónás, amikor valaki minden félelem, fenyegetés nélkül mondhatja el, ami a lelkét nyomja. Nem véletlenül. Számtalan dolog van, amelynek az elmondásához bátorság, elhatározás kell. Össze kell szedni magát a tanúnak vagy a sértettnek. Ilyenkor jön jól az, ha tudhatja, hogy ha túlesik ezen az egészen és egyszer hittek neki, akkor ez a dolog lezárul, és elkezdődik a feldolgozás, nem kell újra és újra elmondania. Ezért szokta az összes ilyesmivel foglalkozó ember az összes haját is kitépni, amikor hatodjára is kihallgatják valami erőszakos cselekmény sértettjét.
Ráadásul az ilyen vallomás mindig újraélés. Amikor elmondja, hogy milyen volt, sokszor az első alkalomról van szó, amikor a sértett egyáltalán néven nevez dolgokat. Addig valamilyen névtelen masszaként telepedik rá. Nem véletlen, hogy sok olyan áldozat, aki tíz-húsz évvel később beszél a traumáról, már nem akar bosszút. Ugyanis azzal, hogy kimondta, megnevezte, szembenézett vele, részéről a történet egyben le is zárult. Nyilván van akiben ez indukál olyat, hogy elkötelezze magát a többi áldozat védelmére, de ez nem automatikus.
Mindenesetre ha valaki ezt meglépte, kimondta, nyilvánosság elé lépett, azt már felesleges és káros is szembesítéseknek alávetni. Aki ilyet akar, az nem tudja miről beszél, vagy ami ennél rosszabb, valamiféle visszacsinálásban, a beszélő eltaposásában reménykedik. Nem mindig, de majdnem mindig.
