Az egyik jellemző komment azt kifogásolta, hogy előbb és inkább a sértettek kártérítésével kellene foglalkozni. Egyetértek, azzal, hogy nem előbb és inkább, hanem a kettőt egyszerre kell csinálni. A kár elhárítása és az újabb károk megelőzése egyenrangú dolog, egyszerre és ugyanúgy nagy gonddal kell mindkettőt megtenni.
Ezért van az is, hogy kb. az összes érvelési hiba (pl. csúsztatás, hamis dilemma, non sequitur) benne van abban, hogy a börtönkártérítés miatt nem jut pénz a szegény sértetteknek. Ebben a cikkben igyekszem érthetően összefoglalni, hogy mit kellene kezdeni a bűncselekmény sértettjeivel.
A bűncselekmény a társadalom betegsége, vagy gondolhatunk rá úgy is, mint a társadalom szövetén egy szakadásra. Azt meg kell reparálni és ezzel egyszerre kell azon dolgozni, hogy lehetőleg ne tudjon ez megismétlődni.
A bűncselekmény sokféle kárt okoz. Például, ha lebukik egy pedofil tanár, akkor nyilvánvalóan kezelendő jó pár gyerek kára, akiknek az egészséges testi-lelki fejlődéshez fűződő joga sérült. De abban a környezetben további, nem közvetlen sértettek is vannak. Ott vannak azok a tanárok és szülők, akiket mar belül az önvád, hogy nem vették észre, hogy valami nincs rendben, és felteszik maguknak a kérdést, hogy mi lenne, ha időben észrevették volna. Ott van egy iskola, amelyik lehet, hogy tanulmányi versenyek tucatjait nyerte, és rengeteg diákot indított el a siker útján, mégis, mindenki úgy beszél róla, hogy “az iskola, ahol a tornatanár felcsinálja már a másodikosokat is”.
Nyilvánvaló, hogy elsőbbséget élvez a sértett kárának enyhítése, de sokszor ez lehetetlen a környezetében keletkezett károk komplex enyhítése nélkül. A példabeli felcsinált 16 éves lánynak, aki esetleg már egy abortuszon is túl van, biztos jól jön pár millió forint kártérítés, de biztos az is, hogy ezzel a bűncselekmény okozta kár nincs helyrehozva.
Vannak persze olyan bűncselekmények, mondjuk egy halált vagy rokkantságot nem eredményező közlekedési baleset, ahol pont mindenki egyetért azzal, hogy a kocsi árával, meg a kiesett munkaidő értékével, plusz 20% ijedtségi felárral a dolgok rendezhetők. Egy autólopás kárrendezése is megoldható azzal, ha a kocsit vagy az árát odaadják a sértettnek, plusz kifizetik az autó hiánya miatt keletkezett károkat.
Más esetekben a kártérítésen túl hosszú ideig tartó terápiára (testi-lelki egyaránt) és utánkövetésre is szükség van. Vannak olyan károk, amelyeket semennyi pénz nem fog reparálni. Nem fogja a halottat feltámasztani, nem fogja a maradandó sérülés okozta életminőség-romlást helyrehozni.
A magyar bírói gyakorlatban ráadásul elég küzdelmes keresztülverni a kártérítés több elemét is. Az a politikai hangulatkeltés, amely most a kártérítés ellen folyik, nagyon régi és a bírók fejében is létező meggyőződéseken alapul. A “kártérítés – ebül szerzett jövedelem” szemlélet főleg az embert ért ún. “nemvagyoni” károk tekintetében nagyon erős volt a szocializmusban. Volt olyan elmélet is ebben az időben, hogy nem is szabad ilyennel foglalkozni, hiszen az egyenlőség eszményével ellentétes, hogy “beárazzuk” az embereket és forintosítsuk, hogy az én lábamra esett vasaló az egymillió forint, de a te lábadra esett vasaló az csak félmillió.
Szintén kádári (és a Kádár-rendszer alapját képező paraszti-nyárspolgári) hagyományunk a gazdagságot, a sok pénz kapását szégyennek tekinti. Főleg idősebb bíróknál láttam pályám legelején, hogy rendesen kínlódtak azzal a gondolattal, hogy ítéletük folytán most valaki egy autó árát fogja megkapni. Adott esetben több autóét. Egyszerűen nem voltak hozzászokva a gondolathoz. És nemcsak a bírók. Ha a strasbourgi kártérítési gyakorlatot nézzük, néhány ezer, kevés extrém esetben néhány tízezer eurós kártérítésekről van szól. Ez bármelyik, Strasbourgból mondjuk 5-6 órányi autózással elérhető országban (Franciaország, Benelux államok, Németország, Svájc) kifejezetten alacsony összegű, inkább csak szimbolikus kártérítésnek számít. Itthon meg – nyilván a gyenge forint miatt is – megy a hörgés, hogy milliók, sőt milliárdok repkednek.
Pedig ha a Magyarország kártérítési joga is úgy működne, mint ezeké az országoké, akkor egy-egy ilyen kártérítés (tehát nem az összes) egészen szédítő összegekbe szaladna bele, különösen sértetti oldalon.
Ehhez képest sem az olaszliszkai gyilkosság kapcsán, sem pedig a Cozma-ügyben megítélt kárítérítés nem lett olyan precedens, amelyet országszerte követnének. Mindkét kereset olyan szemléletű, amely Magyarországon korábban nem volt szokásban, ugyanis a jövőre nézve “lejátssza” hogy mi mindentől estek el Szögi Lajos és Marian Cozma családtagjai azzal, hogy egy apát, testvért, gyermeket, társat elvesztettek. Mindkét esetben átlag fölötti, kiváló ember volt az áldozat. Szögi Lajos rendkívül elismert tanár, példás életet élő, gyerekeit nagy szeretetben nevelő apa volt. Cozma a családját támogató, kifogástalan életet élő, kiváló tehetségű, nagyszerű sportember. Mégis, mindkét ügyben komoly ügyvédi munkára, és az uralkodó gyakorlattól elszakadó, bátor bírói hozzáállásra volt szükség ahhoz, hogy a nagyösszegű kártérítést megítéljék.
Ebből aztán nem lett gyakorlat, ma sem természetes, hogy ha meghal vagy akárcsak megsérül egy jó ember, akkor a bíróság az szimbolikus néhány millió helyett elfogadja, hogy tíz- és százmilliós károk keletkeztek, amelyeknek nagy része nem abból származik, hogy a sértett vagy családja kevesebb trappista sajtot tud majd megenni, hanem az emberi élet, életminőség absztrakt, önmagában létező értékéből. Ez az érték a magyar bírói gyakorlatban még mindig alig létezik. Ezért van például az, hogy a kormánysajtó ordenáré lejárató hazugságait is meg szokás úszni pár százezer forint kártérítéssel, ahelyett, hogy suhogna az ostor, milliós-tízmilliós suhintásokkal.
A sértetti kártérítésnek útjában áll maga az állam is. Még az olaszliszkai ügy kapcsán terjesztett elő 2011-ben Juhász Ferenc szocialista képviselő (aki Tiszavasváriba járt iskolába) egy törvényjavaslatot, miszerint az állam bűnügyi költség iránti igényét előzze meg a sértettnek jogerősen megítélt kártérítés a végrehajtás során. Tárgysorozatba se vették. Az olaszliszkai ügyben milliós nagyságrendű bűnügyi költség volt, pl. tucatnyi szakvélemény készült.
Ugyanakkor látni kell azt is, hogy sokszor a kártérítés nagy összeg mellett is szimbolikus marad. Például az olaszliszkai ügyben az egyébként is faluszéli, iskolázatlan cigányoktól, ha ma a jótündér megjavulva szabadlábra helyezi őket és azonnal legális munkát találnak és vállalnak is, életük végéig se lehet behajtani a kártérítést. És ez nemcsak erre az esetre igaz, hanem a legtöbbre.
A szimbolikusan megítélt kártérítésnél sokkal többet számít az, hogy a sértett, vagy az áldozat családja, környezete milyen segítséget kap ahhoz, hogy a bűncselekmény okozta traumát feldolgozza. Ha haláleset történt, akkor a túlélő milyen támaszt kap, ha az áldozatban támaszát veszítette el.
Az, hogy az ezen a téren segítségre hivatott állami szervek alulfinanszírozott és éppen csak működnek, talán senkinek se nagy újdonság. Ezzel a területtel számtalan civil szervezet is foglalkozik, akik meg ugye Soros-bérenc stb. stb. nemkívánatos személyek az igazságszolgáltatás környékén is.
Összefoglalva: a sértetti kártérítés, rehabilitáció, segítség óriási probléma, de egyáltalán nem azért nem működik megfelelően, mert a magyar államnak néhány milliárdnyi kártérítést ki kell fizetnie. Az csak az ürügy arra, hogy ne kelljen elmagyarázni, hogy egy ilyen alapfeladatot miért nem csinálnak normálisan. És nem, 600 millió forint nem elég rá. Ha még egy nullát utána írnak, na az már talán az alapok lerakásához meg fog felelni. Évente.
Kiváló kollégám, Karsai Dániel kommentje, amellyel magam is egyetértek, mivel én is pont ugyanezt látom a praxisomban:
Nagyon jó írás – két dolgot hozzátennék.
Elsőként: a konkrét, börtönkártérítéses ügyekben a raboknak megítélt kártérítésből a törvény erejénél fogva le kell vonni a bűncselekmény sértettjének megítélt kártérítést/sérelemdíjat. A konkrét esetben sem igaz tehát, hogy a “rabok gazdagodnak”, számos ügyben egyébként – ahogyan Múzsa is rámutat -, ez az egyetlen módja, hogy a sértett pénzéhez, vagy egy részéhez jusson. Ezt szerintem hangsúlyozzuk, mert minden kormányzati kommunikációban elsikkad.
Kettő: a hazai kártérítési jogi kultúra betegesen félrement – főleg személységi jogi sérelmek területén. Egyfelől, szinte minden személyiségi jogi sérelem már, a jóhírnevecskémet, becsületecskémet minden sanda tekintet sérti kis túlzással. Ebből adódik viszont az, hogy a bíróságok a postban említett nevetségesen alacsony sérelemdíjakkal operálnak – súlyos esetekben is.
A bírói gyakorlatnak tehát a szigorodás irányába kell elindulnia – nem lehet minden személyiségi jogi sérelem, de ha van sérelem, akkor viszont érezhető legyen a kifizetendő összegből, hogy valóban orvoslandó sérelemről van szó. A nyílt sebre nem sebtapaszt kell tenni, hanem össze kell varrni. Ha elég volt egy tapasz is, akkor nincs jogi értelemben vett kár – de minimis non curat praetor, ahogy a művelt vizigót is mondta.
