A lábon kihordott államcsőd egyik tünete, hogy az állam bizonyos területekről kivonul, és egyéni túlélési stratégiákra bízza az adott terület működését. Tipikus példája ennek a magánorvos és a magániskola. Az ember fizet adót meg TB-járulékot, ehhez képest, ha jót akar, akkor a csődben levő állami helyett magánszolgáltatást vásárol.
Igenám, de vannak az államnak az egyéni szükségletek kielégítésén túli funkciói, amelyek szintén csődben vannak. Nézzünk rá az iskolaőr-programra! Nyilvánvaló, hogy vannak olyan iskolák, ahol hiányos szocializációjú (magyarul: apja-anyja analfabéta, életében egy napot sem dolgozott, biofűtől elhülyült) gyerekeket kéne tanítani, miközben azok a hiányos szocializáció miatt azt se tudják, hogy kell viselkedni egy iskolában, mert otthon nem mondták el nekik.
A megoldást szakkönyvek tömkelege tartalmazza: sok pénzért mentorálni kell az ilyen gyerek szüleit, egy héten egyszer-kétszer el kell oda menni, és elmagyarázni, hogy a gyereknek jó lesz az iskolában, sziklaszilárd gyerekvédelmet kell működtetni, hogy az épp felserdült, nagyon szegény lányokat ne szippantsa fel a könnyű pénz ígéretével vadászó szexipar, különleges tanterveket kell kidolgozni, ezekre embereket kiképezni, megfizetni, hogy hajlandó tanítani egy ilyen iskolában.
Ehelyett az állam pár száz nyugdíjas rendőr folyosón járőrözésével gondolja orvosolni a problémát, ami kétségkívül olcsóbb, ám nagyon drága, ha hozzátesszük, hogy semmit sem ér.
Mit csináljak én? Hát ha nekem ez fontos, küldjek L. Ritók Nórának meg az alapítványának, vagy más hasonló helyre pénzt.
Az állam egyébként ezt nem ellenzi, hiszen az egész adórendszerünk erről szól. A középosztálytól gyakorlatilag nem szednek adót. Ez persze nem így van, ezért kicsit kifejtem, miért írom mégis ezt. A kisvállalkozók (köztük pl. én) KATÁ-t fizetnek, ami egy nem-adó. Elhanyagolható bevétel van belőle, és szét lehet tárni a kezet, hogy hát kedves adózó, ennyit fizetsz, ne csodálkozz ha nem kapsz semmit. Nálad hagytuk a pénzt eridjél aztán vegyél magánorvost, magániskolát, és ha még mindig adakozhatnékod van, küldjél pénzt a cigányoknak, meg a hávégének, az indexnek, a négynégynégynek, hangnak, a válasznak meg a fene tudja kinek.
Vegyél magadnak polgári társadalmat polgárkám, ha olyan fontos neked.
Persze, mint minden a NER-ben, ez is cinikus hazugság. Idézzük fel az index cikkét az infláció mérésének elégtelen módszereiről! Van ott egy grafikon, ami szépen megmutatja, hogy a kisnyugdíjas nem érzi (annyira) az inflációt, míg a tipikus aktív korú felnőtt durván megérzi, még ha a dohány hatósági árának emelkedését kivesszük, akkor is.
A magyar adórendszer azon alapul, hogy két helyen adóztat: az egyik a munkajövedelemhez kapcsolódó járulékok, a másik pedig a forgalmi adók. Az ÁFA nálunk a legmagasabb az EU-ban, és ehhez jönnek a különadók, amelyet a bankok, áruházláncok, közszolgáltatók áthárítanak ránk. Ezért van az, hogy egy családnak, adókedvezmények ide vagy oda, nem kicsik az adóterhei, főleg ha nincs három gyerek, “csak” kettő. Egy középosztálybeli család az, amelyik ilyentájt elmegy a Decathlonba, és a két gyerek jövő évi kinövős-szétrugós cuccaira otthagy ötvenezer forintot. Ez az a réteg, amely nem fél kiló farhátat vesz, hanem mondjuk a két növésben levő kamasz etetéséhez egy hétvégére két kiló pulykacomb filét, plusz a köret. Ha kicsit is tudatosak, akkor egy csomó zöldséget, gyümölcsöt. Közben bankkártyát használnak, amely minden tranzakciónál pár forint adót áthárít. A végeredmény akár 28-29% effektív adókulcs is lehet, mire minden áthárított költséget hozzáadunk.
Vagyis de facto kettős kulcsú SZJA van előttünk. Az infláció termékcsoportonként eltérő struktúrája, az ÁFA-kedvezmények és a különadók rendszere miatt nem az van, hogy egy többet kereső és többet költő középosztálybeli család arányosan fizet több adót, hanem a többletköltés arányánál nagyobb arányban fizet több adót.
Mi köze ennek a sajtóhoz?
Az, hogy az alapállás nem az, hogy kevesebb befizetett adóból könnyedén osztogató emberek a lehetséges szponzorok, hanem olyanok, akik valójában a középosztályos státuszuk miatt több adót fizetnek a jövedelmükhöz képest, mint az alattuk levők széles, és a felettük levők keskeny rétege.
Ha ehhez hozzávesszük, hogy hány miniatűr szerkesztőség versenyez egymással és mindenféle fontos és hasznos célokra gyűjtő más szervezettel, oda jutunk, hogy a jelen állapotában a magyar sajtó előfizetői finanszírozása lehetetlenség.
Innen két út vezet tovább:
Az első az, hogy versenyhelyzetben megmérkőznek a sajtótermékek, és a klasszikus versenypiaci szabályok szerint játszva lesz 2-3 győztes, aki elég tőkét tud gyűjteni és elég hatékonyan tud működni. Ez nem rövid folyamat, az előnye az lenne, hogy szikár de izmos, kiváló sajtó jönne ki belőle. Csak nem fog. Azért nem fog, mert a szikár de izmos újságot hírügynökségnek hívják, amire a propagandagéppé silányult MTI mellett szükség van, de egy jó hírügynökség nem egyenlő a sajtóval. Egy jó újságnál vannak szorgos napszámosok, akik kimennek tudósítani, nyomják a hírügyeletet, és vannak jól író publicisták, akik viszont nem tudnak minden nap nagy ívű publicisztikákat írni, tehát kell belőlük 3-4 egy szerkesztőségbe. Kell ezenkívül jó riporter, akit kellő felkészülés után bárki elé le lehet ültetni egy nagyinterjúra és nem azt fogja kérdezni tőle, hogy ő is szépnek találja-e a magyar lányokat. Fotós, aki nem dokumentál, hanem megörökít, és néhány évente eltűnik egy fél évre trópusi nyomortelepeket, sarkvidéki szirteket vagy pucér nőket fotózni.
Egy újságszerkesztőség kettős természetű: piaci alapon működő vállalat és kultúrintézmény egyben. Ez volt egyébként az index sikerének egyik titka is, és ezért kezdték a támadást a kiadó és a szerkesztőség közötti résben.
Mi itt a Múzsánál nagy hívei vagyunk a piaci versenynek, de én nem gondolom, hogy a magyar sajtót, akár középtávon is, a natúr piaci verseny megmenthetné. Amennyire mondom, hogy a pártoknak az érdek- és értékkonfliktusaikat keményen le kell játszaniuk, annyira gondolom azt, hogy a sajtóban viszont bizonyos ügyekben összefogásra, illetve konszolidációra van szükség.
Újságírónk van, szerkesztőnk van, kiadónk nincsen.
Olyan kiadóra gondolok, amelyik megmondja például a Magyar Hang és a Válasz Online szerkesztőségének, hogy gyerekek, ti az egykori Simicska-média romjain miért vagytok két szerkesztőségben? Tán a két szerkesztőség együtt ki tudna adni egy olyan portált, amelyen naponta van 4-5 friss anyag, és heti 2-3 nagyobb ívű cikk. Ezzel be tudtok annyi előfizetői és hirdetői pénzt vonzani, amelyből le lehet rakni egy hírrovat-hírügyelet alapjait, azzal még több pénzt bevonzani, akkor jöhet a reggeli hírlevél és a napi podcast… és így tovább.
Ennek a megszervezése nem újságírói feladat. Ennek a tartalommal megtöltése újságírói feladat. A kéregető újságíró egyszerűen nem jó üzleti modell.
Amit a magyar sajtóban meg kell ismételni, az nem az index, hanem az indamédia.
Két dologra van szükség: az egyik valamiféle konszolidáció, hogy a mostani szétszórt szerkesztőségekből alakuljon 1-3 nagyobb szerkesztőség, minél hamarabb, annál jobb.
Ezzel párhuzamosan el kell gondolkozni azon, hogy ezt hány kiadóvállalat (vagy alapítvány) lássa el háttérrel, és hány sales house árulja a hirdetéseiket, és ha egy sales house több szerkesztőségnek is dolgozik, hogyan kell osztozni a bevételen.
Mindezt persze erős ellenséges tűzben.
Ez nem azt jelenti, hogy az előfizetői finanszírozás rossz lenne. Csak azt, hogy kevés. Ameddig a magyar lapkiadás nem kezd a körülményekhez képest optimális üzletméretben és üzleti módszerekkel működni, nem lesz áttörés. Ha viszont elkezdi ezeket, akkor olyan tömeget tud képezni, amelyet a Magyarországon működő multik sem hagyhatnak figyelmen kívül, üzleti és politikai szempontból sem.
Nem szabad elfelejteni: a polgári sajtó nemcsak szabad, hanem jó üzlet is egyben.
