A pizgyec roadshow tegnap a herszoni nagy hídon robbantott fel egy lőszerszállító konvojt, a szokásos fény és hangjelenségekkel. A pizgyec roadshow bár kétségkívül hatalmas logisztikai hatásokkal jár, elsősorban lélektani művelet, elmondom miért.
A katonáskodásnak vannak bizonyos atavisztikus pszichológiai alapjai, amelyet békeidőben civilek hajlamosak kiröhögni. Miért kell zenére masírozni, miért kell alakzatban menetelni jobbra-balra fordulnim betanult szavakat üvölteni, mikor az utolsó olyan csaták, amikor a csatatéren zászlóval és kürtjelekkel vezérelte a dombon álló hadvezér a kék kabátosokat a piros kabátosok ellen, valamikor a korai 18. században voltak, mikor a legjobb puskák is csak száz lépésnyire hordtak? Nos azért, hogy szokja meg, hogy együtt kell mozogni a bajtársaival, igazodni kell.
Tulajdonképpen az összes katonai drill ide megy vissza. Versengő hímekből összetartó falkát kell csinálni, mert a harci cselekmények nagyon nagy része ösztönalapú. Ez akkor is így van, ha az adott társadalom (például Izrael vagy éppen Svájc vagy a skandináv országok) kifejezetten elítéli az ilyen viselkedést a mindennapjaiban. Egészséges társadalmakban ezért nagyon figyelnek arra, hogy a katonai drill tényleg csak a szükséges mértéket érje el és megvannak a metódusok arra is, hogy valakit lehozzanak róla. Aztán persze háborúk után ezek csődöt is szoktak néha mondani, ld. pl. amerika küzdelmeit a veteránok tömeges pszichés problémáiról.
Hogy mi köze ennek Ukrajnához?
A háborúban a drill mellé további pszichológiai szabályok és jelenségek társulnak. Ilyen például a halál kezelése. A bajtárs elvesztése, akivel előzőleg kőkemény kiképzésben kovácsoltak össze, nagyon nagy trauma, összevethető a saját sérüléssel, sebesüléssel. Ezért van minden katonai kultúrában valamilyen lelki mechanizmus ennek feldolgozására. Ezért van felmagasztalva a hősi halál, ezért van kitalálva a Walhalla és ezért van az amerikaiaknál az a vastörvény, hogy senkit nem hagynak hátra, ha tizenöt darabra robbant szét, akkor mind a tizenötöt összeszedik. Ez “könnyíti meg” a halállal szembenézést.
A másik ilyen dolog a biztonság kérdése. Háborúban ki kell menni a frontra, ahol mindennapos az életveszély. Bármikor jöhet egy kóbor golyó. De az a front. A front mögötti részen viszont le lehet tenni a puskát, le lehet ülni a tábortűz mellé, és fel lehet töltődni. A háborúzó hadsereg legfontosabb feladatai közé tartozik ennek a biztonságérzetnek a megteremtése a saját katonái számára és lerombolása az ellenség hadseregében. A II. vh. idején pl. a szovjetek kis gyakorló repülőgépekről, amelyek épp csak elbírtak egy kiskaliberű golyószórót, éjjelente géppuskázták a németek táborait. Ne aludjon nyugodtan a katona, érezze, hogy sehol sincs biztonságban.
Két hír az elmúlt napokból:
A nova kahovkai (herszoni) reptéren, amely már hónapok óta az ukránok lőtávolában van pár napja egyes híradások szerint az aktuális rakétatámadás az étkezdét is eltalálta. Különböző számok keringenek, hogy hány katona evett ott éppen, de sok.
A herszoni hidat elérő tegnapi ukrán rakétatámadás akkor történt, amikor azon épp egy lőszerszállító konvoj próbált keresztül hajtani. Hidat rombolni nem egyszerű, hídpillérek a legmasszívabb építmények közé tartoznak, és a jellemzően felülről jövő bomba vagy rakéta statikai szempontból nem a legkényesebb helyen találja el őket. Az igazi romboláshoz közel kell repülni és a vízszinteshez közeli beesési szögben telibe kell találni. Kevésbé ismert, hogy a mostani lézerrel, GPS-szel vezérelhető bombákat aztán kezdte az USA gyors ütemben fejleszteni, hogy a vietnami tapasztalataik kimutatták: nem tud olyan drága lenni egy lézerirányítású bomba, hogy drágább legyen annál, hogy berepül tucatnyi gép tucatszor az ellenséges légvédelem sűrűjébe. Az annyi elveszített gép (sok-sok okos bomba ára) és ami a fő elveszített pilóta, akit a fentebb leírt elvek alapján élve vagy halva, de ki kell onnan hozni…
A herszoni hidat tehát HIMARS-ból kilőtt rakétákkal nem lehet lerombolni, a hídpálya sérüléseit nagy erőfeszítésekkel, de lehet javítani. De nem is ez a fő cél.
A tegnapi támadás nemcsak tűzvezetési szempontból bravúr (gondoljunk bele, milyen pontosan kell figyelni, időzíteni, hogy pont ott járjon a teherautó, ahova becsapódik a rakéta) hanem lélektani szempontból is.
Azt üzeni az orosz katonának, hogy vigyázz, mert bárhol vagy, fronton vagy front mögött, le fogunk lőni. Az étkezdében, az utánpótlás-szállító teherautóban. Az elmúlt nagyjából két hét fő témája ez. A hátország módszeres rettegésben tartása. Az oroszok menekülnek a krímből, ami eddig szent tehén volt, nem ment oda rakéta, aztán egyszercsak megérkezett a pizgyec roadshow. Az orosz meg csak áll és néz, és nem tud mást mondani: eta pizgyec. A picsába, ez így nagyon el van baszva.
A hadsereg moráljának alappillérét találja ez el, és ez teljesen terveszerű az ukránok részéről. Ahhoz valószínűleg nincs elegendő erejük, hogy klasszikus gyalogsági offenzívát indítsanak, a hosszú frontvonalat tartani is olyan feladat, amely feszegeti képességeik határát. A precíziós csapásokkal két dolgot tudnak tenni: gyengítik az orosz tűzerőt, és gyengítik a morált. Nem véletlen, hogy tegnap az amerikaiak bejelentették, hogy mennek a Switchblade 600 öngyilkos drónok is. A háború első heteiben látott Bayraktar drónok sérülékenyek (ha tartósan ellenséges terület felett repülnek, azért még bőven jut vállról indítható rakéta a leszedésükre) de előbb-utóbb azok is visszatérnek majd, de azok majd csak akkor ha az oroszok bárhol visszavonulásba kezdenek és nem jut majd elég figyelem csapatlégvédelemre.
A háború következő heteinek kérdése tehát az, hogy mennyire lehet szétverni egy hadsereget csak precíziós csapásokkal, anélkül, hogy azokat egy zsukovi értelemben vett totális offenzíva követné. A történelem kínál pro és kontra érveket.
Kontra: Amerika legutóbbi háborúi. Precíziós lőszerek ezrei leszórva, aztán kivonulás Irakból, Afganisztánból.
Pro: első világháború, ahol a kifáradt hadsereg nem a harctéren kapott ki végül, hanem egyszerűen megszűnt hadseregnek lenni. Most Ukrajnában láthatóan erre játszanak. Hogy törjön meg a katonában a falkaérzés és mondja azt, amit anno az Isonzónál a Monarchia katonái: akkor ők most hazamennek. Nem tudom, hogy sikerülni fog-e, de a cél láthatóan ez.
