Tegnap a színművészetisek tüntettek a Parlament előtt. Pontosan tudták, hogy semmi értelme. És ez független attól, hogy odabent olyan emberek ülnek, akiknek bérlete van a Katonába vagy olyanok, akiknek már a Rambo-filmek is kicsit túl filozofálósak. Ezt kell megszavazni, ez a parancs. Ha valaki szerint annyira nem jó ötlet az is mélyen hallgat, nem akar kikapni.
De nem is ez az érdekes. Hanem az igények. Ezek az igények az okai ugyanis annak, hogy a NER létezik, sőt, erősödik. A színművészeti tüntető diákjai a sokadik társaság, (vagy ez esetben társulat…) amelyiknek az az igénye, hogy hagyják békén. Ez teljesen jogos igény, mindenki szeretné, ha békén hagynák. Ha nem kellene a politikával, rezsiszilárddal és hollikpapagájjal, karigerivel és fegyőrrel meg az összes többivel foglalkoznia. Ha lehetne tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Ha négyévente valaki, valami normális bandát megválasztana, amelyik mindenkit lehetőség szerint békén hagy, sőt, a közösből, értékelve a szépet és a jót, még valami állami pénzt is kiosztana. Nem ingyen Mercire és anyu nevén levő rózsadombi villára, hanem szépen felelősen arra, amire kérjük. Színházra, iskolára, bármire.
A rossz hírem a színművészetiért, a tudományért vagy bármi másért tüntetőknek az, hogy nem fogják őket békén hagyni. A piton addig szorít, ameddig nem marad már levegő az áldozatban. Teljesen hiábavaló abban reménykedni, hogy ha az MTA kutatóintézeteit nem hagyták békén, majd pont a színművészetit békén fogják hagyni. Főleg, hogy a Kádár-rendszernek és a NER-nek is jellegzetes szereplője a sértett színész, akit a közönség nem tapsol meg, nade majd a rendszer meg fogja. Hogy Vidnyánszkynak miben van igaza és miben nincs, azt itt nem fogjuk kitárgyalni, mert egyáltalán nem értünk a színházhoz.
Az igény tehát az, hogy én akarok lenni az a hegyi falucska, akit minden háború elkerül. De azért hegyi remete se akarok lenni. Illúzió. Miként illúzió az is, hogy egy-egy performansz a Kossuth téren az tökös demokrataság. Ó ugyan. A Kossuth tér azért van, hogy az a párezer ember, akit a dolog reménytelensége nem riaszt el, saját megnyugtatása végett kicsit hőzönghessen ott. Szelep, amelyen keresztül a feszültség levezethető. Az MTA kutatók pozíciói nem attól javultak, hogy a könyvtárból évtizedek óta ki se jövő irodalomtörténészek felvették legszebb kockás zakójukat és hunyorogva kijöttek a napfényre. Pontosabban nem csak ezért. Nyilván, volt szerepe annak, hogy nem lehetett őket megosztani, de legalább ennyit számított az a szívós munka, amivel elérték a külföldi sajtót, a külföldi társszerveket, a budapesti külképviseleteket. Ennek a végén kellett szép csendben kompromisszumot kötnie Palkovicsnak.
Az a tiltakozáshullám csinált egy csomó olyan embert, aki ha nem is politizál aktívan, de közel került a közügyekhez, véleménye van, követi, és ha majd meglátja a lehetőséget, aktivizálja magát. Ezt maguk se tudják, de így van. Aki egyszer ebbe belekóstol, mindig a közelében marad.
A kérdés, amelyet a tegnap a színművészetiért tüntető diákoknak, tanároknak (meg a Demeter Szilárddal fényképezkedős ingében oda tévedő Tini bácsinak…) fel kell saját maguknak tenni, az az, hogy ők akarnak-e ilyen emberré válni.
Ha nem, akkor ne várjanak semmit azon kívül, hogy az új Aczél elvtárs, akárki is lesz az, milyen lapokat oszt nekik. Valamicske juttatásocska lesz mindenkinek, sőt még viszonylagos szabadság is. Párezer pesti értelmiséginek nyugodtan lehet rendszerkritikus darabokat játszani, nem oszt, nem szoroz a politikailag inaktív értelmiség.
A másik választás nehezebb. Olyan fellengzős szavak jellemzik, mint szolidaritás egymásért és a nemzetért. Ezek a szavak fellengzősek, de ami mögöttük van, az áldozathozatal. Anyagi áldozat, mert Orbán két csoportnak ad pénzt. Az egyik amelyik alázatosan kér, a másik amelyiket muszáj támogatni, mert fenyegetést jelent. Ráadásul a fenyegetést jelentőt ha lehet, inkább eltapossa. Áldozatot jelent munka szempontjából is. Nincs olyan hogy én csak színész, csak dramaturg, csak jogász, csak nyelvész, csak fizikus vagyok. A felelős, aktív értelmiségi lét azt jelenti, hogy el kell kezdeni követni a politikát, és nemcsak a parlamenti valóságsót. Meg kell ismerkedni azzal, hogy milyen egy hátrányos helyzetű kistérség, mi az a költségvetési hiány, kik azok a közmunkások, mit jelent az, ha valaki kormánytisztviselőből átminősítenek sima munkavállalónak. Ezekről mindről véleményt kell kialakítani, és azt a véleményt képviselni kell. Kritikusan kell gondolkodni olyan emberekkel szemben is, akik magukat a jó fiúknak állítják be, hogy ne valamelyik párt papagájai legyünk. Meg kell szólalni ügyekben, és az ügyek képviseletében a magunk tehetségét hozzá kell tenni. Ha jóképű, szuggesztív erővel beszélni tudó színész valaki, akkor fel kell vállalni, hogy ő lesz az arca annak, hogy ne zárják be Borzfelsőtikmony színcigány iskoláját. Fel kell vállalni, hogy ezért az embert sokan ki fogják fütyülni. Fel kell vállalni, hogy ez a szabadidőből megy, mert a fizető közönség egy ideig talán megbocsátja, a közszereplés miatti gyengébb játékot, de nem a végtelenségig. Szembesülni kell egy csomó jószándékú figyelmeztetéssel és aggódó főnöki utasítással, hogy ne csináld, mert megbosszulják rajtad, rajtunk.
A NER azért van, mert mindenki vágyik, és csak nagyon kevesen tesznek. A tüntetés elmúlik, a csepűrágók hazamennek, holnap majd éhesek lesznek és jönnek kérni, gondolja a basi. Úgy tűnik igaza van.
