A „píszí” vagy „politikai korrektség” a modern világ kultúrharcának egyik legvéresebb csatatere. A jobboldali populisták Orbántól Trumpig egyöntetűen a közbeszéd felszabadítását hirdetik a szerintük káros és ostoba, a szólás- és gondolatszabadságot veszélyeztető „píszí-terror” alól, amely véleményükkel igen népszerűek is. A másik oldalon a magukat baloldalinak, liberálisnak és progresszívnek definiálók között pedig inkább az nézet uralkodik, hogy a politikai korrektség még mindig nem ment elég messzire a régi, kisebbségek elnyomásán és diszkriminációján alapuló kulturális minták felszámolásában.
Sajnos ahelyett, hogy a két oldal értelmes vitával és párbeszéddel próbálná kiokoskodni a megoldást valamiféle „arany középút” felé, egyre szélsőségesebb vélemények válnak uralkodóvá, és terjed a lövészárok-mentalitás, amikor az akár csak részletkérdésekben más véleményen levőket is gonosz „ellenségnek” látjuk, akivel nem érdemes tárgyalni vagy vitatkozni, hanem meg kell semmisíteni, különben ő semmisít meg minket. Nem nehéz belátni, mennyire veszélyes ez a demokratikus társadalmakra nézve.
Magyarországon külön probléma, hogy az emberek többségének vagy semmilyen, vagy csak nagyon halvány fogalma van arról, mit is jelent a píszí. Ezért nagyon könnyű a kormányoldalnak elhitetnie a tömegekkel, hogy az valami velejéig romlott, dekadens nyugati métely, amely legfőbb célja, hogy a gyerekeinket transzvesztita buzinéger dzsihádistává változtassa, a férfiaknak kötelezővé tegye a kiheréltetést, a nőknek meg a szakállviselést.
Ezért gondoltam, nem árt egy kicsit megismerkedni az egész píszí-kultúra alapjaival, hogy megértsük, mi a rossz benne, és mi az ami nem az, sőt!
A politikai korrektség a 90-es évektől kezdett Nyugaton elterjedni, az USA-ból kiindulva. Az alapötlete eredetileg az, hogy ne használjunk olyan kifejezéseket társadalmi kisebbségekre, amelyeknek sértő, pejoratív konnotációja van: néger, buzi, gyépés, nyomorék, stb. Ehelyett kitaláltak olyan szavakat, amelyek „inkluzívak”, vagyis nem kirekesztőek és megbélyegzőek: afrikai-amerikai, meleg, fogyatékossággal élő. Ezek a kifejezések először mesterkéltnek és eufemizálónak tűntek (a kályha, az meleg!), aztán egyre inkább elterjedtek, és manapság Nyugaton udvarias társalgásban már nem is nagyon használnak mást. Ebben a kényszernek, pláne „terrornak” semmi szerepe nem volt. A szó szoros értelmében egyre sokszínűbb nyugati társadalmakban egyszerűen az együttélés alapvető követelményévé vált, hogy tekintettel legyünk egymás érzékenységére, és ne sértegessünk senkit olyasmi miatt, amiről nem tehet (ezért nem véd a politikai korrektség például az ellen, hogy valakit lenácizzanak).
Viszont ezek manapság már annyira magától érthetődő dolgok (legalábbis Nyugaton), hogy a legtöbben nem erre gondolnak, amikor a píszíről beszélnek, hanem azokra a továbbgondolt (és bizonyos esetekben túltolt) kulturális toposzokra, amik inkább az ezredforduló után alakultak ki, és csak mostanában váltak a mainstream közbeszéd részévé. Ezeket szeretném sorra venni (a teljesség igénye nélkül), és megvizsgálni, valóban eszement hülyeségekről van-e szó, amik a nyugati világ hanyatlását vetítik előre, vagy mégis van bennük valami?
Annyit előzetesen le kell szögezni, hogy az „újhullámos” píszí is alapvetően azt tűzi ki céljául, hogy minél befogadobb, toleránsabb és egyenlőbb társadalmat hozzon létre, ahol nem, származás, bőrszín, vallás és szexuális orientációtól függetlenül mindenkit a valós emberi értékei alapján ítélnek meg. Hogy aztán ez a nemes cél mennyire indokolja a szólás- és véleményszabadság korlátozását, az az igazi nagy kérdés. Akkor kezdjük is el néhány (jellemzően angol nyelvű) buzzword-el:
- Gender: a legnagyobb sláger jobber körökben. Mert hogy régen a férfiak még férfiak voltak, a nők meg nők. Manapság meg mindenkiből buzit akarnak csinálni. Csemtréllel. Valójában a gender-elmélet azzal foglalkozik, hogy megpróbálja a női és férfi nemi szerepek közül szétválasztani azokat, amelyek valódi biológiai imperatívákon, és azokat, amelyek csak társadalmi konvenciókon illetve nevelésen alapulnak, és sok esetben már túlhaladottak. Egyszerű példa: az, hogy a babázás „lányoknak való játék”, lehet, hogy valamennyire determinált attól, hogy a nők „programozva vannak” az anyaságra, de manapság már az apa is kiveszi a részét a gyereknevelésből (az anya pedig a kenyérkeresetből), úgyhogy semmi ésszerű oka nincs annak, hogy egy kisfiú kezéből kivegyék a babát, a kislányéból meg a dömpert az oviban. Ugyanez felnőtteknél: a nőnemű tűzoltó vagy vezérigazgató ugyanúgy normális dolog kell, hogy legyen, mint az óvóbácsi, vagy férfi ápoló. Nyilván ezt is túl lehet tolni (mit nem?), olyasmikkel mint gender-semleges személyes névmások (mondjuk a magyarban csak az van ☺), vagy amikor Justin Trudeau „mankind” helyett „peoplekind”-ot mond.
- Cultural appropriation (kultúra-kisajátítás) és whitewashing (kifehérítés): ez már bonyolultabb dolog, amit Magyarországon nem is olyan könnyű értelmezni. Itt arról van szó, hogy elsősorban Amerikában máig jellemző a fehér angolszász kultúra dominanciája a kezdetektől fogva jelenlevő más kultúrák felett (bennszülött, afro-amerikai, ázsiai, latino). Ez abban is megjelent, hogy miközben a nem-fehér kisebbségeket folyamatosan elnyomták és alacsonyabb rendűként kezelték, kultúrájuk bizonyos elemeit beemelték az amerikai kánonba, de sokszor megfosztva az eredeti kontextusától (pl hogy a jazz meg a blues eredetileg a fekete nyomornegyedek zenéje, vagy hogy a western-romantika indiánjai valójában szisztematikus népirtás áldozatai lettek). Ennek egyik tünete, hogy például Hollywood-ban a legutóbbi időkig mutatóban is alig volt nem fehér színész, miközben a kisebbségeket gyakran torz sztereotípiákként mutatták be. Mára ezek a kisebbségek eljutottak odáig, hogy saját jogon követelnek helyet a kulturális kánonban, nem akarják, hogy pl Tom Cruise legyen az „utolsó szamuráj”, illetve hogy a fekete szereplő archetípusa Robinson Péntekje legyen. Magyar viszonyokra lefordítva ennek analógiája az, ahogyan büszkék vagyunk a magyar Nobel-díjasokra, miközben utáljuk a zsidókat, és igaz magyarként húzatjuk a nótánkat, miközben lenézzük a cigányokat. Természetesen ezt is sikerült csúnyán túltolni, például amikor nemrég egy amerikai kislány lett össznépi internetes basztatás áldozata, amikor kiposztolta, ahogy kimonóban teaszertartást játszik a babáival.
- Safe space (biztonságos tér) és trigger warning (kiváltó hatás?): itt már minden valamirevaló illiberális (és elég sok liberális is) hangosan röhögni és/vagy káromkodni kezd. Ugye mostanában egyre több olyan hír érkezik elsősorban amerikai egyetemekről, hogy a diákok tanárokat jelentenek fel, előadásokat bojkottálnak, és általában nem hajlandóak semmi olyan véleményt meghallgatni, ami nekik „stresszt okoz”. Ez sajnos valóság, de ami eredetileg ezek mögött van, az egyszerűen az „akasztott ember házában ne emlegessünk kötelet” alapelv. A safe space igazából azt jelenti, hogy az adott helyen (pl egyetemen) sem aktívan, sem passzívan nem tűrnek el bántalmazást, diszkriminációt vagy szóbeli vegzálást valakinek a bőrszíne, nemi irányultsága, stb miatt, és mindenki nyugodtan vállalhatja magát anélkül, hogy bárki is beszólna nekik. A trigger warning pedig arról szól, hogy nem hozunk fel olyan témákat amelyek valamilyen traumatikus élményhez kapcsolódnak valakinél az illető beleegyezése nélkül. Például nem mesélünk disznó vicceket olyannak, aki nemi erőszak áldozata volt. A probléma ott van, hogy nagyon nehéz meghúzni a határokat a szólás- és véleményszabadság, valamint a mások érzékenységére való tekintet között. Különösen, ha nem csak az udvariasság iratlan szabályaira bízzuk a dolgot, hanem írott és szankcionált szabályokat hozunk, amiknek a merevsége esetleg több kárt okoz, mint amennyi problémát megold.
- Microagression (mikroagresszió): hát ez bizony egy nagyon kemény dió, és valószínűleg túlmegy azon a határon, amit a magunkfajta konzervatív punkok elfogadhatónak tartanak. Itt ugyanis arról van szó, hogy lehetőleg minden olyan kifejezést vagy viselkedést kerüljünk, amit a másik sértőnek vagy kellemetlennek érez, függetlenül attól, hogy volt-e bármilyen agresszív szándékunk vele. Erre példa lehet, hogy egy nőt előreengedünk az ajtóban, amit ő szexista lekezelésnek tekint. Vagy ha egy latin-amerikait megkérdezünk, hogy szeret-e táncolni, és ő ezt úgy érzékeli, hogy sztereotipizáljuk. Persze vannak olyan dolgok, amik tényleg lehetnek idegesítőek (például egy magyarnak, amikor ezredszer sütik el neki a „hungry/Hungary” szóviccet), de ha fenn akarjuk tartani embertársainkkal a normális és laza kommunikációt, bizony el kell tűrnünk az ilyesmit, legfeljebb megmagyarázzuk, hogy ez nekünk miért nem vicces.
Végezetül csak annyi, hogy a legrosszabb, ami az emberek közötti kommunikációban történhet, az a kommunikáció hiánya. A píszí akkor jó, ha a diverzitást és a különböző csoportok kommunikációját segíti, nem pedig gátolja. Ezt pedig leginkább mérséklettel és empátiával lehet elérni, valamint azzal, hogy megpróbáljuk minél jobban megérteni egymást, ahelyett, hogy bezárkóznánk a saját kis safe space-ünkbe, ahol csak hozzánk hasonló emberek hozzánk hasonló véleményével találkozunk. A Diétás Magyar Múzsa oldalnak is ez az egyik fő célkitűzése. Ámen.
