Elöljáróban annyit: örülök ennek és támogatom a kezdeményezést.
Menjünk vissza most a daliás kilencvenes évekbe, amikor Csurka István azt mondta: a szakértelem bolsevista trükk. Meggyőződésem, hogy Csurkának igaza volt. Van pár olyan mondás a magyar politikában, ahol az, aki kimondta, nem volt tudatában annak, hogy mennyire ráérzett a lényegre. Szerintem ez is ilyen.
A magyarokra jellemző még, ha már mondásoknál tartunk az “extra Hungariam non est vita, si est vita non est ita” (Magyarországon kívül nincs élet, ha van élet, az nem olyan) mondás. A világlátott ember, aki hazamenvén azt mondhat amit akar, mélyen gyökerezik a kultúránkban, Kodály nagyon szép szvitet is írt egy ilyen alakról. A magyarnak egyszerre van sommás véleménye a külföldről (“minden olasz autó egy rakás…”) és képes mindenféle legendát elhinni a korai Zsigulikba szerelt “eredeti olasz” szupermotorokról.
Ezzel rezonál gyönyörűen a nyolcvanas-kilencvenes évek világlátott szoci technokratája. Aki “komoly külföldi” iskolákban tanult. Kissinger hívta a csapatába (értsd: tartott egy előadást, amin az illető ott volt) és nagyon tudja a dolgokat. Aztán hazajött, évtizeden át ő volt Mr. Szakértelem, az ország meg nem ment jobban attól, hogy nem Antall naftalinszagú kormánya vezette. A féltudású értelmiségi mára fogalom, és 2010-re kiderült, amit Csurka tizenévvel korábban megmondott: a szakértelem bolsevista trükk, az a rengeteg világot látott Háry János valójában leginkább ahhoz ért, hogy saját magát futtassa mint szakértőt, és közben lopjon, lehetőleg sokat.
2010-ben ebből is elege lett az országnak. Én is undorodtam tőle, pedig a közelében dolgoztam (nem, nem gazdagodtam meg belőle). Csak épp láttam, hogy milyen éhes farkasfalka várakozik. Sokan, kétharmadnyian úgy gondolták, hogy inkább az éhes farkasok. Ma már persze mindenki felidézi Jack London 77 ugyanolyan sztori a trappert üldöző farkasokról című könyvét (nem biztos, hogy pont ugyanez volt a címe), az is aki nem olvasta.
Nade mi köze ennek az egymilliárdhoz? Türelem.
2010-ben tehát jött az a kormány, amelyik az emberekért, az emberekkel, az embereknek kormányoz. Konzultál velük. Támadhatatlan logikai levezetések jellemzik, mint például az, hogy “magas a rezsi, ezért a lányom kap százmilliárdot szállodákra, a vejem pedig minden közvilágítási pályázatból lophat, összesen kb. szintén százmilliárdot” vagy az, hogy “sok a migráns, ezért egy szenilis és szervilis kretén építhet harmincmilliárdért futgolf-hungarikum centrumot valahol a fészkes Kiskunság közepén a népfőiskolája helyén”.
A nép, megfelelő marketing-költségvetés mellett kajálja ezt az egészet, meg persze az ország jelentős részében nem mer másra szavazni, mert különben éhen hal.
Ebbe az idillbe zavart bele a legutóbbi EP- és önkormányzati választás, e kettőt ugyanis nem sikerült még bőséges gerrymanderinggel sem teljesen tét nélkülivé tenni. Meg persze sikerült valamennyire koordinálni az indulást és láss csodát, a főváros dobta Tarlós Istvánt, aki 9 éves főpolgármestersége alatt sikeresen megcáfolta azt a régóta biztosnak tartott tudományos tételt, hogy nem lehet egyszerre öltönyt hordani és közben egy hordó hanyagul betaposott, ezért levegősen maradt savanyúkáposztára emlékeztető mondásokkal megszólalni.
Visszajöttek a Bourbonok.
Visszajöttek? Ez a komoly kérdés. Hiszen egy részük börtönbe ment 2010-ben, más részük nagyon öreg, harmadik részük meg elfogadta, hogy azzal a párszáz millió, esetleg pármilliárd forinttal, belvárosi ingatlanokkal és a nyomor más tipikus rekvizitumaival együtt, ami volt nekik, vissza kell vonulni.
Aki tehát Kunczét és Demszkyt vizionál, biztosan téved, de az biztos, hogy azok az arcok, akik, ha lett volna Szadesz, az ottani KISZ/Fidelitas vonalán tűntek volna fel, elég nagy számban jelentek meg a mindenféle új pártokban, és jelentek most meg Budapest vezetésében. Baj ez? Bonyolult kérdés.
A kérdés úgy is feltehető, hogy lesz-e olyan ember vagy csoport, akinek a modern vagy jó életről szóló elképzeléseit tömőfával is, ha kell, ha nem lenyomják az emberek torkán? A válasz ettől még nem lesz egyszerűbb.
Konzervatív szemszögből nézve (ahonnan mi igyekszünk nézni dolgokat) az önmagáért való hősködő progresszívkodás nem jó dolog. Könnyű ezt mondani, ám amikor arról van szó, hogy végre elkezdik tényleg használhatóvá tenni a budapesti bicikliút-hálózatot, akkor az emberben két hang szólal meg. Az egyik, hogy hurrá. A másik viszont az, hogy lehet, hogy ez egy harcos kisebbség rögeszméje és én is csak azért örülök neki, mert biciklivel járok. Ilyenkor kell tudni valamiféle tesztet lefuttatni magunkban. Ezt lefuttatva egyébként arra jutottam, hogy a kerékpársávok kijelölése az én részrehajló örömön túl is hajt hasznot, és majd mindenki szépen megszokja, mert ez a jó megoldás.
Az előző bekezdés utolsó félmondata a felvilágosult abszolutizmus rövid összefoglalása. A felvilágosult abszolutizmus elleni harc pedig a magyar politika alaptétele. A felvilágosult abszolutizmus a majdnem jó államforma, az teljesíti ki, ha van fölötte ellenőrzés. Az pedig baj, ha csak négyévente van. A magam részéről örülök annak, ha ez az egymilliárd forintos dolog sikeres lesz. Az azt fogja jelenteni ugyanis, hogy elkezdtek az emberek valamennyire konstruktívan gondolkodni a “hogyan lehetne jobb az élet” kérdés megválaszolásán. Vagyis van folyamatos visszacsatolás és a sok, “komoly nyugati iskolába járt” vezető nem fog úgy elhajolni, mint harminc éve az előző ilyen generáció.
Nagyon jó lenne, én drukkolok, és lesznek javaslataim. Javaslom a többi budapestinek is, hogy legyenek. Más ellenzéki vezetésű városokban pedig lehet ezt ám tízmillió forinttal is játszani. Ránk fér, hogy végre politizáljunk egy kicsit, ne csak gyomoridegből szavazzunk.
