Bayer szokásos fröcsögése a migránsapokalipszisről szól, hogy Brinkmann professzor és Udo világát el fogja söpörni a bevándorlóhullám, mert a holokauszt miatti lelkiismeretfurdalás miatt nem mernek oda csapni ahova kell.
A német külügyben alighanem azért páran felteszik a kérdést, hogy miért is van az, hogy a magyar kormánylapban a kormány egyik kedvenc újságírója (és a kormánypárt tagja) az AfD programját nyomja. De Bayer cikke nekem nem is ezért érdekes.
Hanem azért, mert Panamajack barátom évek óta mondott borúlátó jóslatai beválni látszanak: a világ nagyhatalmai jól láthatóan az EU szétverésére törekednek, az EU pedig, nem kis részben a németek totojázása miatt, tehetetlen.
A németeket egy kettősség egész biztosan jellemzi. Brinkmann professzor és Udo mesés jóléti világa (nem is beszélve a Guldenburgok örökségéről, a Traumschiff-ről és a Madzagok és székekről) ugyanis Németország gondtalan korszakának a jellemzői, amelyben generációk nőttek fel.
Abban a világban előbb megszállóként majd NATO-szövetségesként német földön amerikai, francia, kanadai, angol vadász- és bombázóezredek állomásoztak, melyek ütőerejét a kiválóan kiegészítette a Leopard tankok százaival felálló Bundeswehr. De ebben a világrendben Németország biztonsági helyzete és helye a világpolitikában fix volt. Erős szövetséges, a várt szovjet agresszió útjában. Az NDK felől tankok ezreivel, a Zsukovon felnőtt katonatisztek által vezetett Vörös Hadsereggel és az előttük feláldozható előőrsként terelt VSZ tagállami hadseregekkel kellett számolni. Németország biztonsága a világpolitika egyik sarokpontja volt.
Mindeközben, Japánhoz hasonlóan az erőltetett pacifizmus miatt Németországnak nem kellett költenie a hidegháborúra. Nem volt de gaulle-i értelemben vett gloire, nem volt birodalmi látszat amely miatt erőltetni kellett volna atomtengeralattjárók vagy saját szuperszonikus vadászgépek, sőt anyahajók építését (tudom, hogy nem anyahajó, még mielőtt valaki…)
Volt viszont Marshall segély, volt a győztesek által érintetlenül hagyott ipari-gazdasági elit és volt (bár erről kevésbé szokás beszélni) konfiskálható vagyon, melynek a gazdái valamelyik haláltáborban végezték.
Aztán, a hidegháború végeztével létrejött az az állapot, hogy a német gazdasági erő, szétáramolhatott egész Európában, de főleg kelet felé. Az NDK területén a DKW, a Horch, az Audi, az Orenstein és Koppel, a Krupp egykori gyárai visszakerültek a régi kezekbe. Ma már német cégek felségterülete például majdnem a teljes magyar kiskereskedelem és még számos más terület.
Németország az EU legnagyobb nyertese. Az új, a márkánál gyengébb közös pénz nekik jövedelmezett, és hiperversenyképes iparuk letarolt mindent. A globalizációs folyamatok, mivel a legnagyobb hozzáadott értéket termelő iparágak húzták a gazdaságot, szintén nem bántották őket annyira, mint az EU számos más, elsősorban könnyűiparból élő országát (pl. Magyarországot, de említhetjük az olaszokat vagy a spanyolokat is). Ráadásul a konténerbiznisz szintén elsősorban német iparvállalatokat hizlal, a liberalizált európai vasutakon a Siemens és a Bombardier lokomotívjai húzzák a konténervonatokat.
Mindezért Németország sokat dolgozott, de világpolitikai pozícióiért vajmi keveset tett.
Egyszerűen a német politikai elit máig nem tudta feldolgozni, hogy nincs egy nagy és gonosz Vörös Hadsereg, amely támadni készül, és ezért nem hordozza őket mindenki a tenyerén.
Közben viszont a német ipari-gazdasági érdekszféra akkora lett, hogy az komolyan veszélyeztet már világpolitikai érdekeket. Mondani szokás, és most a Trump-Kim csúcstalálkozó előtt is elhangzott: az USA nem háborúzik olyan országokkal, ahol működik McDonald’s. Ha ezt most átfordítjuk Lidl-re, Aldira, egyéb német érdekeltségekre, akkor kirajzolódik Európában az 1871-es nagy német birodalom, kiegészülve az egykori Monarchia területeivel. Ezeken a területeken Németországnak óriási befolyása van. Közben pedig a közel-keleti fegyverbizniszben a megvesztegetett izraeli kormánynak eladott tengeralattjáróktól a szauúdiaknak eladott rendszerekig szintén könyékig turkálnak.
Ezért a befolyásért Németország pedig politikai értelemben nem fizetett eleget. Csatlósai Kelet-Európában gazdasági csatlósok, akiket nem lehet politikai manipulációval irányítani, a német belpolitikába egyre pofátlanabbul beleszóló Orbán az ékes példája ennek.
Más szavakkal, ha Németország mögül kivesszük az EU alapszerződéseit, akkor politikai súlya kevés marad a méreteihez képest. Persze ettől még a világgazdaságban nagyonis jelentős szereplő, csak nincsenek meg a barátai és az ellenségei, helye a világban.
Pont ez az, ami miatt a gazdasági elitje olyan nagyon bele tud szólni az ország nemzetközi manővereibe. És pont ez az, ami miatt nem nagyon marad hely neki olyan tárgyalóasztaloknál, ahol Trump, Putyin, Hszi-csin Ping ül. És Macronnak se.
Macron sokszor zseniálisan politizál, csak ő, akármilyen összehasonlítást is nézünk, az EU második legerősebb gazdaságú országát vezeti, amelynek a Rajnától keletre nem sok mindenbe van érdemi beleszólása.
Merkel két tűz között van, hiszen ha nem akar jelentéktelen, nagyhatalmi manipulációk tárgyává váló országot vezetni, erősítenie kell az EU-t. Ami viszont ellenére van azoknak az erőknek, akik adottnak veszik a német hegemóniát Kelet-Európában, és mint elődeik a harmincas évek végén, az orosz medvét békésen brummogó üzletfélnek gondolják. Ez viszont azt jelenti, hogy előbb-utóbb Németország csak regionális tényező lesz, és ez már azoknak a cégeknek sem fog jólesni, amelyek most még mindenkivel egyenrangú partnerek a nemzetközi piacokon. Sőt.
Merkelnek lépnie kell, különben borul az EU. Ezt nem fogja tudni csendben kibekkelni.
