Sürgősen vagy eredményt, vagy levágott fejeket kellett produkálni, mielőtt valamelyik ambiciózus helyettese az ő levágott fejét fogja valakinek produkálni. Befolyásos kapcsolatok hívódtak fel. Ha elérte őket, még volt remény. Ha az államtitkár elvtársat fontos elfoglaltsága miatt nem lehetett kapcsolni, az nagy bajt jelentett. Számos sajnálatos szívroham történt ebben a fázisban, és számos agyvérzés akkor, amikor az embert el is vitték kihallgatni.
Ez minden birodalomban így van.
Van, ahol a pártlap írja meg, másutt egyszerűen küldik a selyemzsinórt. Kínában a korrupciós vádak jelentik ugyanezt, ami egyik nap teljesen természetes és elfogadott “ajándék”, másnap már vesztegetés, és megy is a büntetőper, mely nem ritkán végződik a kivégzőbuszban.
Bármilyen hierarchikus struktúrában, legyen az egy német, francia, amerikai nagyvállalat vagy egy keletiesen irányított állam, megvan a kinyírás kultúrája. A kérdés mindig az, hogy mekkora mélységig tud hatolni a kinyírósdi, és kik tudják kibulizni a rendszer beindulását. (az, hogy a rendszert mennyiben uralja a kinyírósdi, és mennyiben a bizalom, és ez hogyan befolyásolja az eredményeit, a sokak által lesajnált Fukuyama jellemezte, és sajnos igaza is van)
Mindenütt vannak kommentátorok, akik már akkor tudják, hogy valakinek a kinyírása kezdődik, amikor Iván Kuzmicsnak az esztergapad mellett nem jutott eszébe levelet írni. Nem az az igazgatóság kapja a következő rakéta/mozdony/búzafajta kifejlesztésének a jogát, alakul egy bizottság, satöbbi. A pártlapban üzengetés már a finálét jelzi.
Ezért van az, hogy mikor a pártlap megírja, hogy baj van a bíróságokkal, netán Ókovács Szilveszterrel az Operaház élén, akkor az érintettek tudják, hogy valami itt már hetek, hónapok óta készül, vagy épp ma reggel adtak rá szigorú parancsot a legfelsőbb helyen.
Ilyenkor beindulnak az önvédelmi reflexek és rohannak interjút adni a Magyar Időkbe, hogy bebizonyítsák hűségüket, és hatásköreik megnyirbálásával, egy kis nyilvános megszégyenítéssel, de valahogy pozícióban maradjanak.
Persze nem kell minden Iván Kuzmics-levél mögött azonnali kinyírási szándékot sejteni. A Magyar Időkben a választások után például az zajlott, hogy végigvertek mindenkin, mindenki rohant hűségesküt tenni, mert ha nem, vagy nem rögtön teszi ezt meg, az azonnal felkerült (vagy úgy gondolja, hogy felkerül) a megbízhatatlanok listájára.
A Magyar Idők tehát a NER-ben tisztséget viselők számára érdekes, nekik viszont tényleg minden nap olvasni kell, már csak azért is, mert a friss politikai irányvonal, amit gondolni kell, az is ott ismerhető meg. És aki legkésőbb délelőtt kilenckor nem azt gondolja, amit a Magyar Idők aznapi száma írt, bajba kerülhet.
A jelenség túllógása
A fentieket két dolog miatt fejtettem ki. Az egyik az, hogy a Magyar Idők ilyen cikkeit a teljes ún. szabad sajtó (24.hu, index, 444, hvg) lelkesen, vezető hírként hozza. Mintha nem tudnák, hogy a belső körnek szóló csicskáztatások ezek. Hogy a hatalmat egyáltalán nem érdekli mi megy az Operaházban, felőlük aztán szodomizálhatnák is egymást a szereplők a színpadon valami alternatív darab főjelenetében. Valójában ez egy ürügy, hogy belerúgjanak a főnökbe, hogy az nehogy túlságosan főnöknek érezze magát, hogy aztán ilyen Szinetár Miklós szerű örök darab váljék belőle, akit nem lehet eltávolítani. Erről szólnak ezek a cikkek, és nem többről.
Ehhez képest komoly szerzők, komoly cikkekben elemezgetik, hogy vajon akkor most mire gondol a kormány. Semmire. A kormány nem kormányozza ezeket a területeket. A kormánynak nincs kultúrpolitikája, jogpolitikája, szociális politikája. Az előzőnek, meg az azelőttinek se volt.
A magyar kormány hagyományosan saját hatalma megtartására, és a nép pofájának befogására koncentrál, az hogy ki az operaház vagy a csillagvizsgáló igazgatója, nem érdekli, amíg az illető egy rendszerhű káder.
Az “ellenzéki” sajtó tehát semmi mást nem csinál, mint a rendszert támogatja azzal, hogy vezető hírt csinál abból, hogy Jurák Katát vagy Huth Gergelyt éppen kire uszították rá, és milyen képtelenségeket írattak le vele.
Az ellenzéki sajtó fő ismérve az, hogy arról ír, ami van, és nem arról, amiről a kormány szeretné, ha lenne. Lehet ez pozitív és negatív egyaránt, lényeg, hogy nem az, amiről a Habony Művek dalolni akar. Így viszont a Habony Művek egy pár ezres példányszámú lapocskával, meg egy napi pár ezer kattintást produkáló honlapcsoporttal megoldja, hogy uralja a nyilvánosságot.
A másik ok, ami miatt erről a kellemetlen jelenségről írok, az Darák Péter interjúja.
Ha valakinek nincs kedve végigolvasni, Darák mentegetőzik az interjúban. Maga részéről alighanem komoly eredménynek tartja, hogy nem megy le kutyába és kér elnézést mindenért és gyakorol önkritikát.
Az emberben viszont felmerül a kérdés: egy közjogi méltóság (annak nem néztem utána, hogy az új Alaptörvény szerint is az-e, a régiben az volt, az ország 5 közjogi vezetőjének egyike) a bírósági szervezet feje mégis mi a fenét keres a Magyar Idők spanking-rovatában?
Miért megy bele olyan szituációba, ahol a Cozma ügytől kezdve a devizahiteleseken át, mindenféle populista szarságokkal nyúzzák? Vajon mit várt ettől? Hogy majd leszállnak róluk? Vagy hogy ezzel az interjúval megvédi magát és a szervezetet, amit vezet? Ha bíró lennék, most azon gondolkoznék, hogy ha Darákkal ezt meg lehet csinálni, akkor velem mit fognak megcsinálni? Vajon majd odajön valaki és felkérdez korábbi ítéleteim miatt? Vagy mi?
Lassan ott tartunk, hogy a Magyar Idők nevű izéből elég egyet felmutatni és törvény által garantált mandátumú, mentelmi joggal bíró emberek térde kezd el remegni.
Ideje lenne ignorálni, és meghagyni a belső kör vérnyomásemelőjének azt a lapot, ha már egyszer erre találták ki. Amíg ez nem történik meg, Habony minden nap tüsszent egyet azoknak az egészségére is, akik bekajálják…
