Ezt arra a jelenségre használják a közgazdászok, amikor egy fejlődő ország korábban dinamikusan növekvő gazdasága megtorpan, és akár évtizedekre is megreked egy “közepesen fejlett” szinten, ahelyett, hogy felzárkózna a fejlett világhoz. Erre a “csapdára” a leggyakoribb példának Latin-Amerikát szokták felhozni, a híres mondással, miszerint “Brazilia a jövő országa! Mindig is az volt, és mindig is az lesz”. De ugyanez érvényes Oroszországra, sőt, egyes szakértők szerint még Kínára is.
A kérdés az, hogy mi ennek az oka. Nagyon leegyszerűsítve: a növekedés kezdeti, extenzív szakaszában egy viszonylag fejletlen ország két dologra alapozhat: természeti erőforrásokra és bőséges, olcsó munkaerőre. Ezek vonzóak a külföldi befektetők számára, amelyek így tőkét, technológiát és know-how-t hoznak az országba, emellett munkahelyeket teremtenek és növelik a népesség életszínvonalát és fogyasztását, erősítve a belső piacot. Ez egy pozitív visszacsatolást hoz létre, ami eleinte gyorsan növekedő és dinamikusan fejlődő gazdaságot jelent.
Csakhogy ez a folyamat előbb-utóbb önmagát korlátozza. Ugyanis a magasabb fejlettségi szint a munkavállalók egyre magasabb bérigény-szintjével is jár, ami megemeli a költségeket, és ezáltal a versenyképesség rovására megy, legalábbis az alacsony hozzáadott értékű, könnyen máshova áttelepíthető iparágakban (különösen, ha azok külföldi beruházók irányítása alatt vannak). Hasonló a helyzet a nyersanyagexportra alapuló gazdaságoknál is – a nyersanyagárak általában nem nőnek együtt a megnövekedett finanszírozási igényekkel (az OPEC amúgy pontosan azért jött létre, hogy az olajkitermelő országok megpróbálják kartellként ellenőrizni a világpiaci árakat – több-kevesebb sikerrel).
Előbb-utóbb eljön a pillanat (jellemzően az úgynevezett “közepes” fejlettségi szinten), amikor a további felzárkózáshoz gazdasági szerkezetváltás szükséges; a fejlett országokhoz hasonlóan tudásalapú, high-tech, magas hozzáadott értékű iparágak (valamint fejlett szolgáltató szektor) kellenek. Ehhez viszont elengedhetetlen a magasan képzett munkaerő (oktatás!), valamint a tiszta és átlátható jogi és vállalkozási környezet (hogy kinőhessenek az innovatív hazai vállalkozások).
Amennyiben az állam korrupt és/vagy instabil, a tehetséges és képzett munkaerő inkább külföldre megy, mint hogy az otthon ellenszélben próbáljon érvényesülni, és a gazdasági siker nem az innováción, hanem a jó politikai kapcsolatoktól függ, a szintlépéshez szükséges változások nem tudnak végbemenni. Ekkor jön az adott szinten való megrekedés, stagnálás és küszködés: a “csapda”. Hiába tűz ki a kormányzat hangzatos fejlesztési célokat, a szekér valahogy nem akar kikerülni a kátyuból, és a pozitív visszacsatolás helyét átveszi egy ördögi kör: túl kevés beruházás, elöregedett munkaerő, amely már túl drága az összeszerelőüzemeknek, de nem elég képzett a kutatás-fejlesztéshez, kivándorlás, elégedetlenség, politikai instabilitás, még kevesebb beruházás, stb…
Sajnos jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy ránk is ez vár.
