A balkáni politikai folyamatokról kétféle hasznos tudás létezik: az egyszerű és az összetett.
Az egyszerű tudás az, hogy ne menj oda. Mármint most nem arra gondolok, hogy ne menjünk el megnézni az álomszép Szarajevót, az Ohridi tavat vagy ne zabáljunk két pofára pljeskavicát a makarskai strandbüfében. Politikai értelemben. Hüvelykujj-szabályként alkalmazható, hogy ha van módunk kimaradni a Balkán politikai viharaiból, akkor maradjunk ki belőle.
Az egy nagyon jó kérdés, hogy a magyar kormány ezt megteheti vagy sem. A horvátországi és szlovéniai magyar kisebbség pár falu, a vajdasági magyar kisebbség százezernél alig több ember. A kedvükért nem kell beszállni abba a magyar ésszel felfoghatatlan káoszba, amely a balkáni politika bármely hétköznapjára jellemző.
Vagy persze lehet azt gondolni, hogy mi tényezők vagyunk, csak akkor nem árt 1) tényleg tényezőnek lenni 2) ehhez a lehető legprofibb eszközökkel hozzáállni. A profi eszközök alatt az értendő, hogy a belgrádi nemzeti múzeum leltárától kezdve az aktuális albán csodacsatáron át a fontosabb kragujeváci kuplerájok tarifájával bezárólag mindennel illik tisztában lenni. Miért?
Azért mert a balkáni viszonyok annyira fluidak, annyi birodalmi és nemzeti érdek ütközik egymással, annyi etnikai sértődés járja át az egészet, hogy ez bármikor fegyveres erőszakba torkollhat. Nem volt az olyan nagyon régen, amikor ennek mi is részesei voltunk, és amikor mi ennek a részesei voltak, az mindig nagyon sok ember Dunába lövésével járt.
A fenti bonyolító tényezőket felsorolni is szinte lehetetlen. Nem szabad elfelejteni, hogy például az Oszmán Birodalom végleges kiszorulása a Balkánról csak néhány évvel régebbi dolog a mi Trianonunknál. Nem szabad elfeleljteni a pánszláv eszmét és az örökös orosz vágyat arra, hogy a Balkánon Bizánc örököseként lépjenek fel. Nem szabad elfelejteni, hogy a kínai Belt&Road egyik európai végpontja valahol Belgrádban vagy Szegeden van. Nem szabad elfelejteni, hogy az atlanti hatalmaknak mindig szüksége van ott egy szövetségesre. És persze ezekbe a birodalmi törekvésekbe illeszkedik a közép-európai nagyhatalmak (ma már főleg Németország, de persze az egykori Monarchia is) igénye az ottani befolyásra.
Felsorolni is lehetetlen a rengeteg régi történelmi sérelmet, de még 20-30 éve is konkrét háború folyt ott, a bucsai és irpinyi szörnyűségeket megelőzően Srebrenica volt a legfrissebb vérfürdő az európai történelemben.
Ezeket tehát mind végig kell gondolni akkor, ha egy ország a Balkánon manőverezni akar. A következő végiggondolandó dolog, hogy mit fog az ország ebből nyerni? Az ottani magyarságnak jobb lesz? Valami óriási kereskedelmi deal részesei leszünk? Kitermelési jogokat szerzünk valami ásványkincsre? Esetleg EU-s piszkos manővereinkhez akarunk ütőkártyákat szerezni?
Tegyük fel, hogy ezek közül valamelyik reálisan elérhető. Mégis mi ilyenkor a feladat?
Nyilván a fent vázolt, rendkívül bonyolult viszonyrendszer ismeretében elkezdünk óvatosan manőverezni. Megvan hogy kik a barátaink, kik azok, akik csak kicsit kevésbé barátaink. Időnként úgy engedünk el egy-egy embercsempészt hogy megmondjuk neki, hogy figyelj csak barátom, hat-nyolc afgánt áthozol, de akkor minden hónapban egyszer üres kocsival jössz, vagy valami jó fedősztorival (mesélték, hogy van olyan rendőr, akinek ez a szakmája) és beszélgetünk, hogy mit láttál, milyen pletykát tudsz.
Mondjunk kiépítünk egy sűrű ügynökhálózatot, a magyar kisebbség kulturális hálózatát nem dobjuk oda koncnak Pásztor úrnak, hanem igyekszünk minél szerteágazóbbra fejleszteni, hogy jöjjön-jöjjön az infó. Alakuljon ki egy nagyon-nagyon sűrű kapcsolati háló, amelynek rezdülései a mindenkori magyar kormányt teszik a lehető legjobban értesültté a Balkánon. Ehhez kiépülhetne egy olyan elemző kapacitás, amely természetesen az összes ottani nyelvjárást beszéli, amely Nemanja Hogyishívjákovity feltörekvő ellenzékiről nemcsak a Balkan Insighton olvasott, hanem konkrétan tavaly ilyenkor egy “Nis környéki szőlők érdekes borai” délutánon jól be is rúgott vele.
Bizony ennek tud(na) olyan folymánya lenni, hogy esetleg Washingtonból jön egy sürgöny a Szabadság térre, hogy nem kell annyira komolyan venni a magyar kormány csesztetését, mert egész jó infókat tud adni a Balkánról. Az ilyen infók ismeretében lehet pl. tudni, hogy pár száz szerb rendőr véletlenül ugyanarra a hétvégére vett ki szabit és mit ad isten a belgrádi belügyben alá is írták azokat a szabadságos papírokat.
Persze nem én vagyok ennyire nagyon okos fiú, hogy én ezt most kitaláltam. A komplett osztrák bank- és tanácsadó szektor abból él, hogy eladják magukat nyugatra öltönyös, ám a keleti-balkáni dolgokban első kézből értesült profiknak.
Szijjártó Petikeh pedig elmegy szerbül fel…dicsérni a bukásra álló Vutyityot, miközben az épp a balkáni puskaporos hordó újbóli begyújtására készül. A gond csak az, hogy az ilyen diplomáciai bakik nyugaton is veszélyesek, ám ott a kár nagyrészt szimbolikus. Itt meg isteni szerencse, hogy “csak” sebesült katonáink vannak. Halott egyelőre nincs. Egyelőre nincs. De hogy ez nem a magyar kormány ügyességén, hanem a vakszerencsén múlt, az is teljesen biztos.
