A könyvelők országos egyesülete fel van háborodva, hogy a kormány csalóként tekint az adófizetőkre. Möhöhö. A kormány évtizedek óta csalóként tekint az adófizetőkre, erről szól az egész adórendszerünk. Erről már sokszor írtunk itt a Múzsán.
A NER adópolitikájának van egy pozitív vonala: az informatikai fejlődésnek nem áll mindenáron az útjába, nyilván azért mert ez az államérdek.
A NER adópolitikájának van egy negatív vonala: az adószedés szempontjai közül a szociális dimenziót teljesen kihagyja.
Vizsgáljuk meg ezt a két állítást, hogy kontextusba helyezzük Parragh László ámokfutását.
Adót csalni sokféleképpen lehet, például bonyolult céghálók létrehozásával, külföldi, nehezen ellenőrizhető helyeken levő tevékenységek bevonásával, joghézagok keresésével. De a legegyszerűbb adócsalás az adóeltitkolás, a “számla nélkül” világa.
A NER a számla nélküli világ visszaszorításában ért el egész jó eredményeket, ezt szokták a “gazdaság fehérítésének” hívni. Vagyis a cél az, hogy minden gazdasági esemény az adóhatóság látóterében legyen. Egy magas bizalmi szintű társadalomban ez könnyebb, nálunk, ahol alacsony a bizalmi szint nehezebb. Nézzük meg, mi kell a “fehérítéshez”
– olyan technikai feltételek, ahol nem lehet nem bevallani az adókötelezettséget
– viszonylag fájdalommentesen vállalható, alacsony adókulcsok
– az adószedő bizalma az adózóban: be lesz fizetve az adó
– az adózó bizalma az adószedőben: nem lesz ellopva/hülyeségekre költve az adó
A NER ezek közül az első kettőben részleges eredményeket ért el a bizalom oldalán maradt a mocsárban.
A NAV-hoz bekötött pénztárgép, az elektronikus számlázóprogram, az EKÁER (fuvarbejelentő) rendszer, az utak bekamerázása a kereskedelmet szinte automatikusan fehérre mossa. Mellesleg ezért is aljas dolog a kisker láncokat ütni, rengeteg és kiszámítható adó jön onnan.
Marad viszont jó pár olyan rendszer, ahol a “hasitasi nem kér kódot” elv érvényesül. Ezeknek a kifehérítése nagyon messze van. Itt két dolog segítene:
– Az adófizetés legyen a könnyebb út
– Következetes és gyakori ellenőrzés
Ebből mindkettőt bukja a NER. Ebben a szektorban a legjellemzőbb a készpénzforgalom. Magyarország azonban a bankadóval és a bankok kartellezésének eltűrésével más utat választott. A bankadó biztos bevétel az egyik oldalon, a másik oldalon viszont akadályozza, hogy a magyarok pénze szinte kizárólag számlapénz legyen és visszaszoruljon a készpénzforgalom. Az ellenőrzésre kár is szót vesztegetni, amikor a revizor három nap hidegburkolással meg tudja keresni a havi fizetését.
A NER azonban nem is akar ellenőrizni, és főleg nem akar bizalmi szintet növelni. A KATA pont arra jó, hogy ennek a bizonyos nagyon nehezen ellenőrizhető rétegnek azt mondja, hogy beszed egy alacsony fejadót, tudván, hogy az adóbevételhez majd másutt jut hozzá. A hatékony bejelentési és ellnőrzési módokat arra használja, hogy az útonállás típusó adószedést “kimaxolja” és a forgalmi adókból szedi be ami kell. Ezzel viszont szociális katasztrófát okoz.
Nézzük meg, hogy az SZJA, a társasági adó viszonylag alacsony (. A járulékok (ahol bérszámfejteni kell minden hónapban, tehát látható pénzmozgás van) magasak, a forgalmi adók extrém magasak. Az ÁFA-kulcs 27%, azonban erre mindenütt rárakódnak az áthárított különadók, bizonyos szektorokban inkább 29-30% adót fizetünk minden kiflicsücsökért.
Miért baj ez? Azért, mert igazságtalan. Miközben komplett nagy cégek (pl. autógyárak) simán fizethetnének 1-2%-kal több jövedelemadót, ők kedvezményt kapnak azért, hogy bért fizetnek. A különbözetet a jó bért kereső alkalmazott fizeti be a boltban.
A jövedelemadó, legyen az egykulcsos vagy progresszív (a magasabb jövedelműek számára magasabb kulcsot alkalmazó) mindenképpen a jövedelemhez igazodik. A fogyasztási adó, pedig mint a neve is mutatja, a fogyasztáshoz. Miért baj ez?
Azért baj, mert a fogyasztási cikkek jelentős része olyan, hogy akkor is meg kell venni, ha alacsonyabb a jövedelmünk, meg akkor is, ha magas. Kenyeret-tejet, vécépapírt, pelenkát, tampont minimálbérből is venni kell. Ha ezeken mindenki ugyanazt a nagyon magas adót fizeti, az oda vezet, hogy arányaiban az alacsony jövedelmű emberek kiadásainak nagyobb része megy el adóra, hiszen nem tudják egy bizonyos szinten túl csökkenteni a kiadásaikat (tehát pl. nem arról van szó, hogy nem vesznek új tévét, autót, más értékes dolgot).
A magyar ember ráadásul fizet még két adót: az árfolyamadót és az inflációadót. Az árfolyamadó ott jelentkezik, hogy amikor az autógyár autót exportál, akkor olyan cikkről beszélünk, amelynek értékének jelentős része úgy keletkezett, hogy valakit olcsó forintban fizettek ki. A gyár az eurójából vett 350 forintot és ezt a forintot adta oda a dolgozójának. 350 forintot egy éve 1 euróért vett, most 85 centért veszi, vagyis keletkezett 15 cent nyeresége.
A dolgozó ezután elmegy a boltba, ahol a megvásárolható dolgok 80%-a importtermék, vagyis azt valaki euróért megvette és behozta az országba, és most forintért árulja. Vagyis amikor például tévét veszünk, anélkül, hogy tudnánk, átváltjuk a forintunkat euróba, és azzal fizetjük ki a tévét. Egy éve 350 forintért 1 eurót kaptunk, most ugyanezért csak 85 centet kapunk. Itt fizetjük meg mi az autógyár nyereségét, árfolyamadó formájában.
Ehhez jön az infláció (melynek egyik hajtóereje a romló árfolyam). Ha eddig 20000 forint volt a heti nagybevásárlás a Pennyben, akkor kb. (kedvezményes kulcsokat most nem számolva) 4200 forint áfát adtunk az államnak. Ha ez felmegy 30000 forintra, akkor 6300 forint áfát adunk az államnak. (27% áfakulcs mellett, a bruttó ár áfatartalma 21,26%).
Ezek így együtt, hiába van sok alacsony adókulcsunk (szja, tánya, kata) a fogyasztási oldalon nagyon-nagyon megnövelik az eddig is magas adóterhet. Ez mindenkinek baj, széles társadalmi rétegeknél viszont olyan fogyasztói döntésekhez vezet, amelyek túlmutatnak az “idén nem megyünk nyaralni” döntésen.
Gondolom mindenki, akinek van valamennyi, az alapszükségleteken felüli dolgokra költhető pénze, észrevette, hogy a jobb ruhamárkák, sportszermárkák szép csendben elkezdtek kivonulni Magyarországról. Aki követi a lidlialdi középsősoros akcióit, észrevette, hogy egy ideje néhány drágább prémium élelmiszer, ami néha szokott lenni, ruhák, cipők el-el tünedeznek onnan.
A mostani gazdasági helyzetben a magyar adószerkezet viszont azokhoz a döntésekhez is megérkezett, amelyek már ennél többet jelentenek. A kisker láncok, ideértve most a ruházatiakat is, tették eddig is lehetővé azt, hogy bizonyos alap dolgokat a lakosság jó része nem kellett, hogy feladjon. Van olcsó sajátmárkás sampon, nem kell zsíros hajjal dolgozni járni. Lehet venni féltucat egyforma pamut bugyit/gatyát, nem kell szakadt alsóneműben járni. Ha tönkremegy a cipő, a Deichmann/Reno/CCC ad olcsón, viszonylag jó cipőt. A gyerek tornacuccát meg lehet venni a Decathlonban, egy évet bír, de úgyis jövőre már kinövi.
Most jön az, hogy a most magát még középosztályosnak gondoló rétegben ezeket fel kell adni, pontosabban nagyon megnövekszik a döntések száma. Ezeknek a döntéseknek van egy bizonyos szintje, amikor az embert pofoncsapja a felismerés: szegény vagy. Olvasom, hogy a magyar gyerekek 35%-a statisztikai szempontból szegény vagy mélyszegény. Na ez lesz hamarosan 50% felett. Családok kormánya, ugye.
Amikor a kormány a KATÁ-t kezdi birizgálni, akkor azt mondja: eddig leszartuk hogy ügyeskedsz, te fizettél fejadót, és nem hoztad meg a döntéseket, hogy az asszony kopott melltartóiból cserérlünk le kettőt, vagy a gyereknek veszünk új tornacipőt. A melltartót csak otthon látjuk, legyen a tornacipő. Oké, a következő a következő a csirkecomb vs. cipő…
A KATA a NER társadalmi szerződésének tehát fontos része. Ha azt jelentősen megnyirbálják, számtalan olyan ember, aki eddig úgy gondolta, hogy összességében azért minden rendben van, fog nagyon hirtelen rájönni (anélkül hogy mondjuk kórházba kerülne és az ottani állapotokkal szembesülne) hogy összességében nagyon nincs minden rendben. A NER pedig azon alapul, rendes közvéleménykutatásokkal megmérve, hogy mindegy mit mondanak a tévében, össességében a szavazók szerint olyan nagy córesz nincs. Van mit enni, van pénz az asszony melltartójára és a gyerek tornacipőjére. Most jön az, hogy majd nem lesz. Ezt el lehet nyomni propagandával. Egy darabig, aztán meg majd meglátjuk.
