Egyrészt az emberi agy evolúciósan úgy van programozva, hogy mindig a rossz hírekre és a veszélyekre koncentrál, a jó híreken meg hajlamos átsiklani, hiszen arra nem kell sürgős választ adni. Különösen igaz ma ez a mindenhonnan áradó információs dömping korában, ahol minden eddiginél jobban érvényesül az “if it bleeds, it leads” szenzacionalizmusa.
Már ez önmagában is elég nagy baj, ugyanis a pánikreakciók ritkán vezetnek jól vegiggondolt, hatékony döntésekhez (lásd például a Fukushima-katasztrófát követő német atomenergia-ellenes politikát, ami finoman szólva sem lett egyértelmű sikertörténet). A másik oldala a klímadefetizmusnak a reménytelen tehetetlenség, amit az emberek nagy részében ez kivált, hiszen semmit sem lehet tenni, ami gyors és biztos megoldáshoz vezessen, a hosszabb távon hatékony lépésekre meg (állítólag) nincs idő. Akkor inkább szavazzunk Trumpra és vegyünk még egy pick-up truckot, mert azt legalább ismerjük. Vagy foglalkozzunk a kultúrharccal, az kevésbé félelmetes.
Ja, és közben szídjuk teli szájjal azokat, akik nem hajlandóak megadni magukat a világvége-hangulatnak, hiszen ők _nyilvánvalóan_ önző hülyék, akik nem látják át a probléma súlyosságát, és tökéletlen (de konkrét) megoldásokat keresnek, nem úgy, mint mi, akik… izé..
