Kis nyelvi izék rovatunkban ma: a kenyér.

Kérdezi tőlem haladtomban az objektumfelelős kolléga, hogy hát segítsem már ki, jó-e a nyelvérzéke, amennyiben ő oda vélekedik, hogy ha azt mondja, “Lementem a boltba kenyérért”, az afféle általános kenyérvásárlási szándék jele, ellenben ha azt mondja, “Lementem a boltba a kenyérért”, az arra utal, hogy konkrét kenyérről van szó, JELLEMZŐEN pl. arról, hogy félre van neki rakva egy kenyér. Mellékszál: ha esetleg székesfővárosunk vagy nagyobb településeink lakói értetlenül állnak a jelenség előtt, hogy a boltban kenyeret rakatunk félre, az egyfelől szerencsés helyzet, másfelől azt mutatja, náluk nem fordul elő, hogy a szokásos kisboltunkban egyszerűen elfogy a kenyér. Mellékszál vége.

Több szempontból tanulságos ez a kérdés. Egyfelől, jól mutatja, hogy ép értelmű felnőtt emberek is teljes bizonytalanságban vannak afelől, hogy helyesen beszélik-e anyanyelvüket. Pedig nem kellene. Ugyanis igen, helyesen beszélik. Mégis érezhető és kitapintható a félelem sokakban, amikor meg kell szólalniuk. Sajnos iskolai tanítók és fejes vonalzóval hadonászó egyéb tanerők hordája tehet arról, hogy a lakosság jelentős része érez hasonlóan. Mert szerencsétleneket folyton kijavították (ami nem baj), ráadásul a helyes és helytelen viszonyrendszerébe helyezték számukra egyből azt, ami nem más, mint a gyerek saját, otthonról hozott nyelvváltozatának és valamiféle elképzelt (de sosem létezett) közmagyarnak az eltérése csupán. Erről értekeztem már, így most nem is megyek bele újra.

Szóval mi van ezzel a névelős kenyérrel akkor? Hát az van, hogy nagyon helyesen érezte a kolléga, hogy itt bizony konkretizálás folyik, még inkább határozottá válik a tárgy, jelen esetben a kenyér. Ezt a kis trükköt önkéntelenül és mindig jól alkalmazza szinte valamennyi nyelvhasználó. A dolog akkor kezd érdekessé válni, amikor köznév helyett tulajdonnév jön be a képbe. Ekkor kezdenek az emberek aztán tikkelő szemekkel logikázni. Hogy aszongya egy tulajdonnév az azért önmagában eléggé konkrét, nem is (biztos, hogy) kell oda a névelő. Már csak azért is, mert kifejezetten nehéz tulajdonnévről határozatlan viszonyban beszélni. Vannak egyértelmű típusok. Senki nem mond olyat, hogy “megnéztük Budai Várat”, “kirándultunk Mecsekben”, “valahányszor csak látom, megcsodálom Dzsámit”, minden esetben kell a névelő. Ámbár a logika már itt sem segít az eligazodásban, mert másfelől meg olyat sem mondunk soha, hogy “többször jártam már a Sopronban” vagy hogy “nagyon kedvelem a Hollandiát”. Tehát mindig a Mecsekben, az Ormánságban vagy a Dunántúlon vagyok, ugyanakkor Hajdúszoboszlón, Pécsett és Rákosborzasztón. Persze, megjegyezzük: településnévnél nem kell, meg országoknál sem. földrajzi izéknél (hegyek-folyók-alföldek-fennsíkok) meg de. Már ha, ugye. Pl. érzünk-e bármiféle finom különbséget az alábbi két mondat között (kommentben majd kérem a véleményeket):

Sosem voltam még skandináv országokban.
Sosem voltam még a skandináv országokban.

És akkor a nevek. Kritikus terület, a nyelvművelők egyik kedvenc vesszőparipája. Merthogy személynév elé nem teszünk névelőt és pont, mondják.

Béla elment a boltba. Múltkor láttam Szabó Elemért a piacon. Kőgazdag Jenő pénzelte sokáig az alapítványt. Sőt: Kőgazdag pénzelte sokáig az alapítványt. Lenéztem a szakadékba és megláttam Margitot.

A baj ott kezdődik, hogy bár pl. az én nyelvérzékem számára ezek mind helyesek, de nagyon sokan vannak, akiknek egyik vagy másik kifejezetten fura. És még én is majdnem biztos, hogy élőbeszédben tennék ide-oda névelőt, annak ellenére, hogy – nem győzöm hangsúlyozni – helyesnek érzem a névelőtlen formákat. Érdekes kísérlet lehetne az is, hogy aki nem mindegyikbe tenne névelőt, az melyikbe. Ha önmegfigyelést végezve ezt végiggondolom, én az utolsó kettőt mondanám mindenképp névelővel: a Kőzgazdag pénzelte sokáig az alapítványt; lenéztem a szakadékba és megláttam a Margitot. De a példamondatok egyikében sem érezném helytelennek, de még talán nagyon pongyolának sem. A Kőgazdagos mondatba pl. azért tenném bele (és a Kőgazdag Jenősbe meg nem), mert ahol nem írjuk ki a teljes nevet, ott valamiféle közös háttértudásra támaszkodunk, mint poszt eleji kenyerünknél is: itt pl. egyszerűen úgy érzem, hogy Kőgazdag egyfajta intézmény, mindenki által ismert jelenség, személy. “Neki a Mészáros a legjobb barátja” vagy “Könnyű annak szépnek lenni, akinek a Zsidró vágja a haját”.

Van itt szerintem még egy szempont: bizonyos helyzetekben a névelő, éppen mert még a személynévhez képest is konkretizál (túlhatároz), SZÁMOMRA bizalmas viszonyt, ismeretséget fejez ki.

Ha pl. valaki azt mondja, “Képzeld, Alföldi rendezi meg a Madáchban a Sose egyetek májas hurkára szódabikarbónát c. Hunfalvyt”, az számomra általános információ, amely persze épít a közös kultúrára: feltételezi, hogy tudom, ki Alföldi, hogy ő rendező (is), hogy a Madách az egy színház, hogy Hunfalvy egy szerző, akinek van egy Sose egyetek májas hurkára szódabikarbónát c. színműve. Ha valaki ezt ugyanígy mondja, de Alföldi helyett “az Alföldi”-vel, az – hangsúlyozom – SZÁMOMRA arra utal, hogy személyesen ismeri Alföldit.

Hát nektek? Ti hova tesztek névelőt?