Egy kis magyarázó Kürti posztjához, kicsit visszavéve az aktuálpolitikából, így hogy három egymást követő nap aludtam 8+ órát, egy lagzit követően nagyjából stabilizálódott a vércukrom, szóval mi más is következhetne a Múzsán, mint egy magyarázóposzt, elvégre azért csináljuk a Múzsát, hogy magyarázzunk.
Kürti posztja kiválóan megmutat valamit: a kategorikus gondolkodás csődjét bizonyos jogalkotási helyzetekben, és egyben a rossz jogalkotás egyik tipikus példáját.
Kezdjük a kategóriákkal
A jogalkotás előkészítésének egyik fontos lépése, hogy az embereket valamilyen szempont szerint kategóriákba soroljuk, vagyis tipizáljuk és ezekre a kategóriákra/típusokra találunk ki jogszabályokat. Ez igaz a jó, a rossz és a gonosz jogalkotásra egyaránt, hiszen pl. egy zsidótörvény megalkotásához is előbb kritériumokat kell alkotni, és aztán aszerint besorolni a jogalanyokat.
A KATA megalkotásánál és kivezetésénél is elmaradt ez a gondolkodás, pedig különösen fontos lett volna, hiszen egy nagyon fontos határterületet szabályoz. Ez a határterület a kisvállalkozás és a munkáltatás világa közötti határ.
A NER jogalkotói gondolkodásában a munkaviszony a kék egyenzubbonyban a gyár kapujában hajnalban gyülekező, majd délután a sziréna megszólalása után a kapun kitóduló emberek világa.Ez pont ugyanolyan illúzió, mint a keresztény magyar többség vagy bármelyik más hagymázos álom a a NER ideológiájában.
Valójában a munkaviszony se ilyen már, ráadásul az elmúlt 2-3 évben még tovább bonyolódott. Ha épp nem haragszunk senkire, vagy nem akarunk megsarcolni senkit, akkor komoly, gazdasági és jogi vitákra okot adó kérdés az, hogy például a Wolt-futár jogviszonya micsoda? Munkaviszony? Dehát nincs neki munkaideje, akkor dolgozik, amikor akar, bármikor leléphet a gridről és pihenhet. Csinálhatja egyetem mellett, de “főállásként” is, beállhat éjszakázni. Tipikus kisvállalkozó, nem? Ugyanakkor ha meg belép a rendszerbe, akkor utasításokat kap, hogy hova menjen, a pénze (hagyjuk most a kinek számláz kört) egy helyről érkezik, ez egy teljesítménybérben dolgozó munkavállaló, nem?
A valóság az, hogy egyik sem. Ő egy tipikus határeset. El kell dönteni, hogy akkor ő most szervezeti, adózási szempontból vállalkozó vagy munkavállaló. Ha egyik sem, akkor mit kell neki alkotni? Egy vállalkozás-munkáltatás hibridet vagy egy munkáltatás-vállalkozás hibridet?
Van itt egy olyan problémakor, amelyet a magyar ún. baloldal nem tudott vagy nem akar évek óta tematizálni, pedig baloldali alapértékről beszélünk: a dolgozók (ha úgy tetszik: munkásság) jogvédelme.
Nagyvállalati szempontból az ilyen hibrid-határeset munkavállalók-vállalkozók fő előnye az, hogy nem kell kifizetni a munkásnak immár több évszázad leforgása alatt kiharcolt jogokat. A fizetett betegszabadságot, a fizetett rendes szabadságot, a szülői feladatokhoz kapcsolódó szabadságot. A ridegtartott bedolgozó vállalkozó nem szólhat bele úgy a cég életébe, ahogy a szakszervezetbe tömörült dolgozó. Az EU-ban szép csendben évek óta komoly téma ez, érthető módon a nagyvállalati lobbik erős ellenszelében.
Magyarország persze mi más lenne, mint elrettentő példa, hiszen itt a német iparlobbi immár tíz éve íratott a kormánnyal egy olyan Munka törvénykönyvét, ami a cégeket kb. megszabadította az összes ilyen nyűgtől. A magyar munkásság nagyrészt szervezetlen és mint a periféria-országokban általában, áldja a szerencséjét, hogy a csilivili gyárban robotolhat viszonylag (helyben) jó bérért.
Amikor tehát a munkaviszony-vállalkozói jogviszony közötti döntésről beszélünk, Magyarországon se a munkavállaló, se a munkáltató szempontjából nem kérdés, hogy a vállalkozói sokkal előnyösebb. Mindenki tudja, hogy aki túl sokat van betegszabadságon, akinek túl sokat beteg a gyereke, előbb-utóbb kirúgják és utána esélye se lesz újabb munkaviszonyra, mert nálunk nem rúgják nekifutásból tökön azt a munkavállalót, aki egy harmincas éveiben járó nőt arról kezd kérdezgetni az állásinterjún, hogy akar-e még szülni.
Ellenben a gyeses anyukát engedik a gyes mellett katázni, ahelyett, hogy gyerek mellől szép fokozatosan vissza a munkába folyamat a munkaviszony szabályai között lenne. Egész egyszerűen a jó megoldás nem a jó helyen van a jogrendszerben.
A munkaviszony-vállalkozói jogviszony közötti döntést az is sajnálatosan megkönnyíti, hogy az egyik természetellenesen olcsó volt eddig. Itt megint arról van szó – ahogy azt személyesen Palkovics miniszter úrtól is hallottam a múlt héten – hogy az állam három kategóriában gondolkozik: van az a mikrovállalkozó, aki szárított csalánból font népies izéket árul egy plédről, van az a vállalkozás, amelyik fullba nyomja a vállalkozást bérszámfejtéssel és ötszázmilliós hitelkerettel, és végül van a munkavállaló. +1 a csalók, akik valójában munkavállalók csak katáznak.
Nézzük sorban: A plédről háncsból font izéket áruló zsákruhás néni kétséget kizáróan mikrovállalkozó (sőt: pikovállalkozó) így őt tényleg valami egyszerű és olcsó izé keretein belül kell adóztatni. Az ettől eggyel feljebb levő vállalkozó viszont NEM rendes vállalkozó, legtöbbje még mikrovállalkozónak is inkább ilyen kisebb fajta (nanovállalkozó?) így részéről is jogos elvárás, hogy az adója egyszerű és olcsó legyen.
Itt jön a “csalás” kérdése: valóban a nanovállakozó bevételei és munkája, és az abból megmaradó nettó bevétel nagyon közel áll egy közepesen vagy jól megfizetett alkalmazott bevételéhez. Itt van a kutya elásva.
Jelenleg ugyanis az a helyzet, hogy közepesen vagy jól megfizetett alkalmazottat felvenni azzal jár, hogy a bére többszörösét kell a költségvetésbe befizetni. Az alkalmazott ezért az adóteherért cserébe semmit nem kap. Nincs normális iskola a gyerekének, Szegeden, ahol orvosi egyetem működik, nincs annyi urológus, hogy egy urológiai osztályt nyitva tudjanak tartani. Nyugdíj? Ugyan, hagyjuk már.
Ezt az ollót a NER úgy gondolja – nyilván az államcsődtől való páni félelmében – összezárni, hogy a hivatalosan is semmiben nem részesülő katást ugyanúgy adóztatja, mint az alkalmazottat.
Holott a jó megoldás nem ez.
A jó megoldás az lenne, hogy fel kéne ismerni, hogy a katások valójában legalább két vállalkozói réteg. Az egyiknek valóban a minimál összegű átalányadó a megoldás, nem annyira az adóbevétel miatt kell őket adóztatni, hanem azért, hogy benne legyenek a rendszerben. A másik viszont egy szerteágazó tevékenységet folytató réteg, nemritkán annyi bevétellel, ami valamivel magasabb adót is elviselne. De, ha valaki megnézi esetleg az átalányadó szabályait, azt fogja találni, hogy ezzel a vállalkozóval most be akarják fizettetni a munkavállalói és a munkáltatói közterheket is, noch dazu egy hónap alatt vernek végig rajta 3-500% adónövelést.
A jó megoldás keretében a felismerést tett követi 1) a munkaviszony világában csökkenteni kell a munkáltatást terhelő járulékokat, megoldást kell kínálni speciális munkáltatási helyzetekre, méghozzá egyszerűen és olcsón. 2) a vállalkozás világában pedig “össze kell vezetni” az adókulcsokat a csökkentet munkavállalói terhekkel. Így a határterületeken a döntési helyzethez nem az a kérdés fog tartozni, hogy “akarok-e hatszor annyi pénzt befizetni a kasszába a semmiért”.
Nem olyan bonyolult dolog ez. Csak akarni kéne az állampolgárok érdekében kormányozni.
Azt meséljem el, hogy a gáz árával gyakorlatilag mindenki a nyakába egy lakterület alapú ingatlanadót? Ha legfeljebb három kommentelő hülyéz ma le, akkor holnap elmesélem.
