Pár napja osztottam meg az index egyik cikkét, amely az öt éve elhunyt Kilényi Géza professzorra emlékezik. Fura látni a NER-propagandába szép lassan besüllyedő indexen ezt a cikket, mert Kilényit úgy mutatja be, ahogy volt, ahogy előadásain én is megismertem.
Az első alkotmánybíróságunk tagja volt, szemléletét úgy tudnám összefoglalni, hogy a jogalkotás az egy szakma, méghozzá olyan szakma, amelyhez a jogászok közül is kevesen értenek igazán. Ráadásul Kilényi volt akkora koponya, hogy 1) megtehette hogy sokakat lenézzen 2) ezt olyan stílusosan tudta megtenni, hogy ha ma élne és ma lenne ugyanannyi energiája, mint volt húsz éve amikor én is az előadásaira jártam, akkor mémek hőse lenne. (pl. Salamon Alkotmánybíró Urat per Lacika emlegette az előadásain. Egyszer se mondta, hogy alkamatlan hülyének tartotta, csak éppen a szóközökből is ez csöpögött. De Pokol “Béluska” is rendszeresen tollhegyre került.)
Az index idéz a szakmai munkásságából is, amelyből kiemeli hogy Kilényi (és a jogalkotásról szóló minden komoly mű) szerint milyen lépések vezetnek el a jó jogszabály megalkotásáig. Arra gondoltam, hogy fogom a múlt héten (azt hiszem tán…) Semjén által hajnalban benyújtott élelmiszerhulladék-törvényt, és megnézzük, hogy vajon hogy viszonyul ezekhez a lépésekhez. Tudom, hogy senki sem feltételez az Orbán-kormány részéről kicsit is szakmai jogalkotást, de azért nem árt ezt időről-időre tisztázni.
1. A nemzetközijog-összehasonlítás. (Meg kell nézni, hogy a készülő norma összhangban lesz-e a nemzetközi szerződésekkel, bírósági gyakorlattal.)
Hasonló jogszabályok több országban is működnek, különösen ismert Franciaország, ahol immár öt éve hatályos a most elfogadott magyarhoz hasonló törvény. Vannak azonban fontos különbségek. Ott az állam (noha a francia állam nagy és erős, fáj is emiatt a mindenkori francia pénzügyminiszter feje, mert piszok drága is) nem állt be az áru mozgatásába, hanem előírta, hogy a boltoknak le kell szerződni valakivel, akinek eladományozzák az árut, és vannak más különbségek is.
2. A helyzetfelmérés.
Talán a legfontosabb. Meg kell nézni, hogy nem épp a csőben a lyukat találjuk-e fel. A lejárt élelmiszer most is fáj a nagy boltláncoknak, több okból is. Ezek tiszta veszteségek, hiszen a bolt megvette, kiszállította és nem adja el. Fogja a polchelyet a friss áru elől, raktározni kell, kezelni kell, vissza kell vinni a raktárba vagy a szeméttelepre, ahol különleges kezelést igénylő hulladék lesz belőle, nem lehet csak úgy kidobni. Már most is minden bolthálózat foglalkozik a kérdéssel és már most is sok szervezet működik közre abban, hogy a lejáratközeli élelmiszer rászorulókhoz jusson.
Felmérendő és szabályozandó ezeknek az élelmiszereknek az élelmiszerhigiéniai kezelése (mit, meddig, hova, hogyan) és az ehhez kapcsolódó logisztikai kapacitásigény.
3. A szabályozási koncepció. (Amíg nincs koncepció, fölösleges szövegezni. Be kell mutatni a közvetlen és közvetett költségkihatásokat, az esetleges károkat.)
Ha ez megvan, akkor jön az, hogy kitaláljuk, hogy fogjuk javítani a helyzetet. Az előző lépésben megtudtuk, hogy inkább a mostani rendszert kell támogatni pénzzel (esetleg valamilyen különadó-termékdíj jellegű bevételből) vagy bizonyos élelmiszerhigiéniai jogszabályokat kell fejleszteni-kiegészíteni, vagy állami erőforrással kell beszállni és mondjuk olyan hűtőház-bázist kell építeni ami segít a terítésben. Ez leginkább akkor működik jól, ha megkérdezzük a területen most is aktív szakembereket és megvizsgáljuk, hogy mit lehet tanulni olyan helyekről, ahol ez már működik. SEMMIKÉPPEN sem a hasunkra ütve találunk ki az éjszaka közepén benyújtott törvényekben random beszolgáltatási kötelezettségeket, széttúrva egy részben már működő megoldást.
4. A szövegtervezet, amelyhez kodifikátorok kellenek.
Na igen. A magyar jogszabályok egyre inkább hasonlítanak dadaista színdarabokra (a 183/J § (ad) bek. 1.) c) szerint kell minősíteni a 28. § (6.) c.) szerinti bejelentési kötelezettséget, ha az a 54/H.§ (9.) f) pontja szerinti határidőben nem került a 39.§ 3 (g) pontja szerinti alakisággal benyújtásra, ide nem értve a 92/B. § (5.) cd) és a 92/B. § (5) cf) pontja szerinti esetet). Ennek két oka van. 1) a kodifikációért felelős osztályokról elmentek azok az emberek akik értenek hozzá 2) úgy hogy naponta bele kell írni egy kivételt, mert valakinek a szeretőjének endedélyezni kellene utólag az Egyházastoportyánban felépített wellnesszkunyhóját, úgy nem is lehet konzisztens normaszöveget írni.
5. A parlamenti döntés-előkészítés. (Megfelelő időt kell biztosítani a képviselőknek, a bizottságoknak, hogy elmélyedjenek a témában.)
Ehhez annak a belátása kell, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, márpedig a NER jogalkotói tévedhetetlenebbek mint a legesleg aufkléristább szadeszesek voltak a legszebb napjaikon. Majd mi tudjuk, olyan hülyék mint mérnök, jogász, szocmunkás csak ne pofázzanak bele. Főleg ne szaladgáljanak mindenféle ellenzéki politikusok mindenféle civil szervezetekhez. Majd megkapják a közlönyt, oszt végrehajtják.
6. Az előzetes, illetve utólagos normakontroll.
Erre nem is vesztegetném különösebben a szót. Kilényi idején sem állt hibátlan emberekből az AB, de most random megyeszékhelyen random munkanapon a helyi törvényszék minden második tárgyalójába bekopogva és onnan egy random talárost kiválasztva (beleértve az ügyvédjelölteket is…) különb alkotmánybíróságot lehetne összerakni a mostaninál.
7. A hatályosulási vizsgálat. („Ahogy a gyógyszereknek, a jogszabályoknak is van elsődleges és másodlagos hatásuk.” Márpedig a diszfunkciókat csak utólag lehet kiküszöbölni.)
Még gondos előkészítés után is kiderülhet, hogy valamit elnéztünk, vagy valami ami nagyszerűen működik Franciaországban nem működik nálunk vagy épp ellenkezőleg, amit a franciák nem mertek meghúzni, az nálunk simán megy. Ehhez is két dolog kell: jogalkotói alázat, annak belátása, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek és az, hogy együttműködjünk minden érdekelttel.
Na ezek egyike se lesz nálunk.
Mert ennek a jogszabálynak valójában két célja van: az egyik a nemzetközi láncokkal izmozás, hogy a Németországgal bekövetkező szükségszerű ütközések ezen a téren legyenek és ne másutt, olyan helyeken ahol az jobban fájna.
A másik a NER egyik kedvelt eszköze, a rejtett ÁFA alkalmazása. Ennek megértéséhez pár fogalom. Adóból alapvetően háromféle van: forgalmi adó, jövedelemadó és vagyonadó. Magyarországon hagyományosan nagyon nehéz vagyonadót bevezetni, mert itt mindenki szegény. Pintér Sándornak Wartburgja van, Orbán Viktornak annyi pénze nincs, hogy gyalog hazamenjen, random vállalkozó a kft-jéből minimálbért fizet magának. Ugyanezen ok miatt vagyunk bajban a jövedelemadóval is, amelyet Magyarország el is engedett.
Két helyen tudnak adóztatni. Az egyik az a szektor, ahol piaci béreket kell adni, ezért a béreket terhelő járulékok elég magasak, mert ezek fixen bejönnek. A másik pedig a forgalmi adóztatás.
A forgalmi adóztatás fő eszköze az ÁFA, az általános forgalmi adó, amelyet minden vásárlás után megfizet az a vásárló, aki már nem értékesíti tovább az árut vagy szolgáltatásnak, hanem felhasználja. (megeszi, beépíti, kirakja a polcra, jólesően ellazul miközben masszírozzák) Az áru minden korábbi vásárlója mentes az ÁFA alól, hiszen nem az a cél, hogy az importőrtől a nagykereskedőn és a kiskereskedőn át a vásárlóig mindenki fizessen 27%-ot, hanem annak egyszer kell befolyni. A köztes állomásokon a vásárlás és az eladás áfája közti különbözet fizetendő. Ebből következően egy vállalkozás áfa-terhe az egy változó szám, sok múlik azon hogy a vásárolt nyersanyagai/termelőeszközei és az értékesített termék/szolgáltatás között milyen értéknövekedés történik. Ez aztán meghatározza azt is, hogy a végfelhasználó/vásárló számára mekkora növekedést jelent a nettó árhoz képest az áfa. Az effektív (vagyis a ténylegesen fizetendő) áfa és a törvénybe leírt áfakulcs közötti különbség ezért nem állandó, de azért ha az áfakulcs növekszik, az eljut a vásárló/végfelhasználóig, tehát az áfaemelés mindenképp áremelkedést, és így inflációt jelent.
A mostani inflációs helyzet azért is különösen kényes Magyarországnak, mert az adórendszere nem tud jól reagálni rá. (az infláció amúgy világjelenség most). Magyarország ugyanis mivel a vagyon és a jövedelemadóztatás problémás, azt a megoldást választotta, hogy több forgalmi típusú adót is bevezetett. Ilyen az összes szektorális különadó, amelyeket a cégek a forgalmuk után fizetnek. Ráadásul ezek nélkülözik az áfa-körben meglevő visszaigénylési lehetőséget, így egy az egyben mennek tovább a fogyasztói árakba.
Ezzel egyébként nagyon szubtilisen de kialakult Magyarországon egy de facto többkulcsos jövedelemadózás. Ugyanis ha megnézzük hogy mit terhel szektorális különadó (ami gyakorlatilag egy szektorális plusz áfakulcs) és mire van kedvezményes áfa, majd megnézzük bizonyos társadalmi rétegek tipikus fogyasztói kosarait, azt fogjuk találni, hogy egy jól kereső városi értelmiségi fogyasztói kosarában több a 27% áfás és mindenféle különadókkal terhelt áru és szolgáltatás, míg egy szerényebb anyagi lehetőségek között álló család kevesebb különadós dolgot vesz igénybe és több 5% áfás élelmiszert vásárol. Persze ez nem ennyire egyszerű és nem is valami igazságos, de ettől a forgalmi adó nálunk nem emelkedik lineárisan a jövedelemmel együtt, hanem akinek a kétszer annyi jövedelme van, több mint kétszer annyi forgalmi adót fizet akár áfa, akár áthárított különadók formájában. A baj az, hogy még egyetlen leendő kormánypártunktól se hallottam, hogy a “fizessenek a gazdagok” és a “kétkucsos jövedelemadót” követelések közepette azt mondanák, hogy a különadók rendszerét viszont megszüntetik.
Nade vissza a boltokhoz.
A jogszabály egyik keveset diszkutált pontja az, hogy a 2,5% különadót (ami egy tipikus kisáfa a magyar adórendszerben) 2,7%-ra emelik. Nyilván azért mert córesz van és ez egy fixen bejövő bevétel. Ne legyenek illúzióink, hogy az a +0,2% az hol fog landolni. Igen, a fogyasztói árakban. Mit gerjeszt az? Inflációt. Mivel reagálnak majd arra? Kamatemeléssel.
Vagyis ez a törvény, amellett hogy szétver már létező élelemiszerszétosztási rendszereket, azt jelzi, hogy sokasodnak a viharfelhők a NER csodás gazdaságpolitikája felett. Meg azt, hogy vinné el az ördög Matolcsyt meg az okoskodó cikkeit, hogy a korábban a Lófasz Athéné alapítványokba kilapátolt forexezős nyereség árát most szépen mindenki kifizeti, aki forintban kap fizetést.
