Van egy nagyon korai gyerekkori emlékem. Óvodás lehettem vagy egészen kisiskolás, apámmal mentünk valahova Nyíregyházán. Mivel édesapám a megyei lap ismert újságírója volt, nem volt szokatlan, hogy – számomra – vadidegen emberek megállítottak minket pár percre beszélgetni. Ez alkalommal egy nagyon kedves, nagyon mosolygós bácsi volt a megállító, aki apámmal is nagyon szívélyesen beszélgetett, nekem tán még a fejem is megsimogatta. Kicsit fura is volt, apám nem az a haverkodós típus, ezt már akkor is tudtam, így megkérdeztem, ki volt ez a bácsi. A megyei titkosrendőrség vezetője – felelte apám.
A gyerekkoromból még számtalan ilyen emlék van. A főiskolán (édesanyám munkahelye) ne mesélj a nyaralásról. Amiről itthon beszélgetünk, arról idegeneknek nem szabad beszélni. Amikor már nagy ló kamasz voltam, akkor tartsd be az információs minimum elvét kisfiam, amiről valakinek nem kell tudni, arról ne tudjon.
A másik élménycsoport már ügyvédként ért, a kedvencem az, amikor valaki elvezetéshez megbilincselve, összecsomagolva, mit ad Isten ott ahol épp nem volt térfigyelő kamera “térden harapta” a mellette álló rendőrt. Á dehogy volt arról szó, hogy szájba rúgták, ugyan dehogy. De azért nyilván elítélték a harapás miatt, egy öt perc alatt felolvasott ítéleti indokolás után.
Na ezek az emlékek jöttek elő, amikor megnéztem a New Greatest Case-t.
Anna Pavlikova teljesen átlagos orosz tini, aki a neten keres és talál barátokat. Megbeszélik a Világ Nagy Dolgait, időnként találkoznak kötelezően szürke égbolt alatt a kötelezően szürke orosz panelházak között. Otthon kötelezően oroszos dolgokat esznek, tipikus panellakás-bútorok között nézik a fullhádé lapostévét. Anyu egy picit túl erősen sminkel, mindenki ökölbe szorult arccal ül a trolibuszon.
Ez akár egy skandináv rendező filmjének a kezdete is lenne, amelyben egy elromlott tömítésű kotyogóról készült közelik és a kimosott zoknik szortírozása közepette unalmas dolgokról beszélgetnek. Esetleg lehetne tipikus orosz film, ahol a kotyogónak az a fele, ahol szivárog a kávé, úgy van fordítva, hogy ne lássa a kamera, elfogy pár üveg vodka és megbeszélik, hogy de jó lenne máshol élni, majd belehalnak az alkoholizmusba.
De ez nem az a film.
Ez az a film, ahol az Új (nemzeti) Nagyság nevű chat-csoportba egyszercsak valahogy odakeveredik egy pár évvel idősebb srác. Ahogy 16-19 éves fiúk lányok esetében ez természetes, a kicsit idősebb jövevény szép lassan hangadó lesz. Persze senkinek se tűnik fel, hogy a találkozókon a Nagy Általános Világmegváltás helyett egyre konkrétabb politikai célok kerülnek elő, lesz Alapszabály, aztán Kiáltvány, és úgy általában sorban minden, amit az orosz Btk. az államrend megdöntésére alakított szervezet kritériumaként felsorol.
Aztán egy szép napon az új barát elsétál feljelentést tenni, kiderül, hogy a találkahelyük be volt kamerázva, a tagokért kommandósok mennek és börtönben találják magukat. Anna Sisova kamerája Anna Pavlikova édesanyját kíséri végig azon a pokoljáráson, amíg végül a lány 4 év, “felfüggesztett”, a mi fogalmaink szerint házi őrizetben letöltendő szabadságvesztést kap, míg a többiek közül páran 6-10 évnyi börtönt.
Ha magyar címet kellene adnom, akkor valami olyasmi lenne, hogy “Majdnem ott”. Ugyanis a film nézése közben végig-végig az a gondolat bujkált bennem, hogy mi is majdnem itt tartunk. Annyi, hogy nálunk a titkosrendőrségnek nincs arra kapacitása, meg politikai szándék sincsen rá, hogy városi tinik közé épüljenek be, és egy tévén közvetített boszorkányüldözést tartsanak.
Sokan kérdezik tőlem, hogy mit értek azon, hogy a magyar nem szeret politizálni, csak csendben puffogva. Sok rokonom-ismerősöm aggódik, hogy majd “megütöm a bokám” azért, amit a Múzsával csinálok. Tessék megnézni ezt a filmet. Ezért gondolják. Az orosz kormány ügyel rá, hogy mindenki lássa: otthon puffogni szabad, bármilyen aktivitást megszervezni nem szabad. Tanult tehetetlenség, kegyetlen erődemonstrációval fenntartva. Esetleg érdemes hozzáolvasni a nemrég napvilágot látott 4/2023 Korm. rendeletünket, amely alapján az aktívkodó tanár gyakorlatilag bárhogy, bármikor kirúgható.
Ez a film rólunk szól
Rólunk szól akkor is – ügyvéd kollégáknak különösen ajánlott – amikor az “előzetes hosszabbító” ülésen, a bíró bejön, egy papírról elhadarja, hogy a védelem minden érve hülyeség, a letartóztatást fontos okból – fontos mert az ügyész mondta – természetesen fenntartja.
Rólunk szól akkor, amikor a sztálinizmus alatt és azóta halálra ítélt oroszok ezreinek nevét felolvasó tüntetésen pár száz ember van, körülöttük pedig zajlik a hétköznap esti városi forgalom.
A saját arcunkat látjuk az állandó stressztől hízásnak induló, a végén már bottal járó, megtört nő arcán, akit lassan felőröl a harc a lánya szabadságáért.
A videófelvételeken feltűnik a “tanú” aki feldörzsölte a fiatalokat. Ismerjük őt is. Nevet is tudunk hozzá társítani. Nem mindenki ugyanazt a nevet, de a legtöbb magyar ismeri ezt az alakot is.
Rólunk szól a film akkor is, amikor nem kínál megoldást. Nincs katarzis, nincs kimondva valamilyen felszabadító igazság, még csak remény se villan fel a végén. Ettől válik számomra hitelessé, mert az igazság bemutatása fontos, de önmagában kevés. Viszont az igazság kimondása nélkül semmi más nem kezdődhet el.
A New Greatness Case nagyon sok gondolkodni valót ad nekünk magyaroknak. Mi nem tartunk ott, ahol Oroszország, de majdnem. A mi uraink (egyelőre?) nem akarnak kamu összeesküvőket bíróság elé hurcolni. A legfontosabb üzenet az, hogy ha viszont akarnának, szó szerint ugyanaz történne velünk, mint Anna Pavlikovával és családjával.
Mert ez a része a történetnek már itt van, élő magyar valóság: beleállsz, belerokkansz. Megszoksz, vagy megszöksz. Ezt el lehet olvasni az állásukat feladó tanárok facebook posztjaiban, interjúiban, a “céget” elhagyó zsaruk facebook posztjaiban és még ezer helyen.
De ez csak az én értelmezésem, az én letarolt lelkivilágom a film végén. Nem lennék azonban meglepve, ha más is pont ugyanezt látná a végén. Ugyanekkor ez egy kiváló dokumentumfilm, mert a kézikamerás realizmusa mellett rengeteget hagy a nézőre. Én három vagy négy nap alatt néztem végig, részben azért minden filmmel így teszek, részben, mert újra és újra felmerült bennem a kérdés: én vajon mit tennék? Vajon fel tudnék ébredni abból a rémálomból, amelyet ezek az emberek folyamatosan végigélnek? Vajon lenne bátorságom elmenekülni, felgyújtani magam, írnék-e regényt a börtönben, vagy csak szimplán szétroncsolódnék? Nem tudom.
A film azt üzeni: amelyik ország egyszer idáig eljut, ott majd ez kiderül. Annyira jó lenne, ha mi nem jutnánk el ide.
A BIDF január 21-29. között lesz a Mammut moziban, a filmet négyszer vetítik.
A fesztivál honlapja: www.bidf.hu, Facebook-oldala. A film előzetese, IMDB oldala.
