Fotóstudásom nagy része onnan táplálkozik, hogy Marika néni a laborban szidta a Kelet-Magyarország fotósait, hogy megint neki kell dolgozni a képen)
A fotó kiváló példája annak, amikor a fotós (vagy az alany?) meglátja az átlósan felülről érkező súrolófényt, a fotóművészet öt legnagyobb közhelyének egyikét és MUSZÁJ megcsinálni a fotót. Valahol félúton a beállított és az elkapott között, hiszen jól láthatóan instruálták az alanyt egy mesterkélt póz felvételére, ugyanakkor nem sikerült megfelelő világításról gondoskodni.
A fotós (vagy a fényképezőben levő AI) kénytelen volt nagyra nyitni a blendét, így van elég fény a témán, azonban a művészi kifejezőeszköznek szánt súrolófény finoman szólva túlexponált lett, kevésbé finoman szólva csúnyán beégett. Ez mondjuk kiválóan összefoglalja a fotón szereplő személy brüsszeli tevékenységét, fényesen bizonyítva, hogy egy jó fotó akkor is beszél, ha rossz fotó.
A nagyra nyitott blende másik mellékhatása az elszálló mélységélesség. A mobilozó pasasra ugyan rákiabáltak, hogy húzódjon már hátrébb, mégis kilátszik az oszlop mögül. Amúgy kiváló rezonőralak lenne a képen, ha éles lenne. A témára tekintettel a rezon sötétbe húzódása és elhomályosodása megintcsak pompás értelmezési keretet ad a képnek.
Szóval ez az a rossz fotó, ami valójában jó fotó, szép munka!
