Bocs a szóviccért (próbálok leszokni róla), de ez egy kísérleti rovat, melynek szikrája a tegnapi kirántott hús és a minőségi gasztronómia vonatkozásában kialakult parázs vita hevében pattant ki a fejemből. Különösebben nem kidolgozott koncepció alapján étkezéssel kapcsolatos benyomások és tapasztalatok beszámolóit tervezzük publikálni a jövőben. Ez lenne az első próbálkozás.
A kalóriabevitel mindennapi gyakorlatától indulunk, majd apró, bizonytalan lépésekkel, de mindenképp eltartott kisujjal alámerülünk a fine dining rejtelmeibe. Kalandozásaink során érintjük (erre is van igény, belülről (is) fakadó) a fenntarthatóság és ökoszisztéma témaköreit is.
A sors furcsa fintora, hogy a tegnapi vitát (lásd az éttermes posztjainkat) megelőzően egy krétával firkált felirat mellett haladtam el, miszerint “Gulyás – 470 Ft”. Már akkor éreztem, hogy ezzel még dolgom lesz, a kommentek hatására pedig a mai napon kezembe vettem a sorsomat.
A Knédli Ételbár
Én már az ételbár etimológiájával sem vagyok tisztában, némi szándékosság is van persze abban, hogy nem járok utána – félek az eredménytől. A knédli rendben is volna, de ilyesmi ételt nem árultak a fenti műintézményben, maradjunk abban, hogy ez neki a neve. A Mechwart liget mellett található, ami különösen sajátos színezetet kölcsönöz a gulyás és a 470 forint együttes említésének. Drámát sejtet.
A dráma annyiban merült ki, hogy a gulyás elfogyott, de a tábla tanúsága szerint volt helyette brokkolikrémleves megegyező áron. Ennyi kudarc belefér – gondoltam, majd beléptem az ajtón.
A nagyjából 35 négyzetméternyi helyiség berendezése távol állt attól, amit kifinomult ízlésnek neveznek, de szerencsére attól is, amit méregdrágán megvásárolható ízléstelenségnek.
Az első benyomásom az volt, hogy az egyszerűség (a papagájos tapétát most inkább nem említem meg) mellett a tisztaság lehetett a fő szempont. Sehol egy zsíros asztal, vagy megfeketedett pult, koszos evőeszköz. Még a személyzet is szokatlanul ápolt és jól öltözött volt, ezt az állapotot pedig jókedéllyel és udvariassággal súlyosbították. Külön megemlíteném, hogy az asztaloknál nem csak só és bors, de még fogpiszkáló is volt papír csomagolásban.
Amikor megláttam a thonet formavilágot idéző, kalaptartóval is rendelkező fogast, szinte felsikítottam örömömben, hiszen az egyik rendszeresen visszatérő problémám a kalapom kulturált elhelyezése az étkezés idejére.
Az étel maga
Hát beláttam, hogy egy brokkolikrémleves kevés lesz estig, így választottam egy paradicsomos káposztát – 640 Ft, majd hirtelen elcsábított egy fasírt is – 590 Ft.
…és akkor váratlanul felcsendült egy mennyei hang.
– Adhatok a leveshez egy kis _croutont_ is?
…hát nem bukott ki a számon az adekvát válasz – Merci m’dame, csak a nagy Levin gondolatai villantak át az agyamon.
“- Köszönöm. Hozzanak be valahogy egy kis halat holnap. Péntek van, és én itt csak levest kapok. – mondta olyan hangon, mint aki a sivatagban egy ital vízért esdekel.
– Annyira szereti a halat?
– Nagyon. A hal a legfinomabb étel a világon. Még ezt a rossz főztet is megeszem belőle, amit itt adnak. Pedig lisztben rántják ki.
– És nem abban kell? – csodálkozott Hopkins.
Levin gúnyosan mosolygott. Mélységes megvetés ült az arcán, mintha azt mondaná: “minek él az ilyen ember!” Végül lenézően odavetette:
– Természetesen zsemlemorzsában. De nem azt a kispolgári gazságot értem alatta, hogy alantas kenyértöredéket megszárítunk a kamrában, zsákba kötve – és megborzadt -, hanem friss péksüteményt zsírtalanul, nyílt láng felett teljesen átsütünk, majd megreszeljük.
– Úgy látom, szakember – fejezte ki elismerését Senki Alfonz.”
Amikor a fasírt nem landolt a paradicsomos káposzta közepén, hanem egy külön tányéron szervírozták (Lásd Levin gondolatait a burgonya és hús vonatkozásában!), tudtam, hogy jó helyen járok.
Nem csigázva tovább a kedélyeket, nézzük a menüt. Csodák természetesen nincsenek. A brokkolikrémleves éppen csak annyi brokkolit tartalmazott, hogy joggal viselhesse ezt a rangos címet, a fasírt fő összetevője nem a hús volt, a paradicsom mennyiségi hiányosságait pedig az ízlésemhez képest kicsit sok köménnyel kompenzálták, de mindezek ellenére az étel friss volt és egészen finom. Magát az élményt a megszokotnál kicsit kellemesebb környezet és az előzékeny személyzet tette teljessé. Az 1700 forintos ár csak a budai polgári környezetben számít olcsónak, de ott valóban az, ezt pedig nem lehet figyelmen kívül hagyni.
A pontozástól egyelőre eltekintenék, mert nagyon nehéz kifejezni egy 10-es skálán azt az értéket, amit egy vendéglátói egység képvisel, viszont mivel ez az első ilyen poszt, leírom a szempontjaimat.
A következőkkel valószínűleg a szerkesztőség tagjai is egyet fognak érteni (ha mégse, akkor majd megírják).
A polgári értékrend a mi értelmezésünkben azt (is) jelenti, hogy érték alapú gondolkodás, ahol bár megpróbáljuk a dolgokat önmagukban vizsgálni, de azért mindent a maga helyén kezelünk. Semmi értelmét nem látjuk annak, ha egy 15 000 forintos főételt egy 1700 forintos menüvel mérettetünk meg, hiszen mindkettő lehet érték, ez pedig nem az árával van közvetlen összefüggésben, hanem sokszor olyan pénzben ki nem fejezhető, gesztus szintű dolgokkal, mint egy helyesen hangsúlyozott mondat, egy tisztességesen összehajtott szalvéta, vagy egy rendesen elmosott tányér.
Ha egy kifőzdében fémből készült evőeszköz, kerámia tányérok és udvarias kiszolgálás fogad, okot adhat az örömködésre. Ha pedig a sikimiki luxus zabáldában a pincér nem kínál fel egy pohár vizet, mondja el udvariasan a konyhafőnök ajánlatát, nem kínál hozzá megfelelő bort, akkor kettőnk közül valamelyik nem a megfelelő helyre tévedt.
Aki ezt nem érti, az túl kevés Poirót olvasott, nem hallott még a nagy Levinről, esetleg nem érti James Clavell A patkánykirály c. remekművét.
A képlet egyszerű. A körülmények befolyásolják az ember viselkedését, de minden körülmények között a kultúra legmagasabb fokát képviseli (kicsivel a csimpánz felett), ettől (is) ember. Egy sivatagi helyőrségben tökéletes a lisztbe forgatott hal megsütve, de egy elegáns étteremben már a panír előállításának legapróbb részletei is lényegesek.
(Ezt Széplábi szeretni fogja)
