Röviden összefoglalva: a magyar büntető igazságszolgáltatás összes problémája két ősproblémára vezethető vissza:

• a rendőrség eszköztelensége
• a bírák független, objektív és anonim értékelésének hiánya.

Most a második problémával fogok foglalkozni. Az első rész végén odajutottunk, hogy egy személyi állományában túlhajtott, elégtelen eszközökkel ellátott rendőrség hajlamosabb egyrészt rosszabbul dolgozni, másrészt ezt a rosszabb munkát is a jogállami garanciák megsértésével végezni. A végén pedig hibáktól hemzsegő “terméket” a vádhatóságnak átadni.

Mit lehet ezzel kezdeni?

A mai jogállamok egyik fontos elve a hatalommegosztás elve, vagyis az, hogy a különböző hatalmi ágak egymástól elválasztva működnek. Hagyományosan három nagy hatalmi ágat különböztetünk meg: a törvényhozást, az igazgatást, az igazságszolgáltatást. Ezek mind kötelesek reagálni az olyan problémákra, amilyeneket az előző posztban leírtam, de nem vehetik el egymás munkáját. A törvényhozó nem dönthet el egyedi jogvitákat, mert az a bíróság dolga. A bíróság nem írhatja át a törvényt, és egyikük sem parancsolgathat a rendőrségnek.

Mit tehetnek? A maguk tevékenységében érvényre juttatják a jogállami szabályokat, és így olyan helyzetet teremtenek, amelyre a másik hatalmi ágnak reagálnia kell. Mondok egy példát.

Ernesto Arturo Miranda elég csúnya bűncselekményt követett el, elrabolt és megerőszakolt egy értelmi fogyatékos nőt. Az eljárás során kiderült, hogy a vallomása, amelyet aláírt, úgy született, hogy a kutya nem mondta el neki, hogy ügyvédet fogadhat, valójában nem is köteles vallomást tenni, magyarul nem figyelmeztették azokra a jogaira, amelyek a legsötétebb gazembereket is megilletik. Az ügyben végül az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága hozott felmentő ítéletet, mert kimondta, hogy ilyen figyelmeztetések nélkül minden vallomás aggályos bizonyító erejű, nem véletlenül kell ezekre a dolgokra figyelmeztetni a terheltet. Azóta, ahogy minden amerikai bűnügyi filmben látjuk, az őrizetbe vevő rendőr első dolga elkántálni hangosan a Miranda-figyelmeztetést.

Vagyis a bíróság, a vak, kizárólag a mérleget és kardot kezében tartó istennő szimbolikáját teljesen átvéve, azt mondta, hogy őt nem az érdekli, hogy milyen szörnyűségek történnek, az ő feladata afölött őrködni, hogy a jogot betartsák. Nemcsak a bűnözők, hanem a rendőrök is. És ezt akkor is megteszi, ha egy fogyatékos nőt megerőszakoló rablót kell elengedni. Az ugyanis a rendőrség (és az ügyészség) dolga, hogy a bíróság elé az elítéléshez alkalmas bizonyítékokat vigyen a bíró elé, ezek hiányában a bíró felmentő ítéletet fog hozni. (Mirandát egyébként perújítási eljárásban a többi bizonyíték alapján elítélték.)

Az ügy hatása, ahogy említettem, az lett, hogy a rendőrség beépítette a gyakorlatába a vallomások előtti megfelelő figyelmeztetéseket.

Elvontabban értelmezve: a bíróság a maga területén semmilyen engedményt nem tett, és ezzel kényszerített egy másik hatalmi ágat arra, hogy mozduljon, és oldja meg a problémát.

Mi sem egyszerűbb, gondolhatjuk naivan, az előző részben leírt rendőrségi problémák miatt keletkező “hibás árut” a magyar bíróság, hasonlóan amerikai kollégáihoz, visszadobja, még azon az áron is, hogy fogyatékos nőket megerőszakoló rablókat kell elengedni.

Ehhez képest, a magyar bíróságon a vádak 97-98%-a eredményes. (ez persze statisztikai varázslás, ha valaki ellen százrendbeli, különösen jelentős értékre üzletszerűen, bűnszövetségben elkövetett csalás (5-1000 éves büntetési tétel) emelnek vádat, majd elítélik egyrendbeli magánokirathamisításért és intézkedésként hajnalban, az akasztófa alatt foganatosítandó megrovást szabnak ki, akkor az statisztikailag egy eredményes vád)

Miért van ez?

Attól, hogy az amerikai bíró független, a magyar meg nem az.

Nade álljon meg a menet ügyvédúr, hogy mondhat ilyet? Alaptörvényünk, a bírák jogállásáról szóló törvény feketén-fehéren kimondja, hogy a bíró független, munkája során csak a törvénynek van alárendelve, nem utasítható, satöbbi, satöbbi.

Igen, kimondja. Csak amíg az amerikai (brit, svájci, francia stb.) bírót munkája során arra kondicionálják, hogy függetlenül viselkedjék, a magyart meg nem erre. Bővebben erről itt írtam, nem ismétlem meg.

Igenám, de a bírák jelentős része nem hülye. Sőt előbb-utóbb mindegyiknek csömöre lesz attól, hogy kap egy felébe-harmadába lenyomozott ügyet, és már rutinszerűen kellene “bemérlegelni” vagyis az elítélésre alkalmas és elegendő bizonyíték hiányában ítéletet hozni. Sokszor meg is teszi, mert látja, hogy valóban a vádlott a bűnös, akkor is, ha a rendőrség cseszett még két tanút felkutatni, nyomot rögzíteni, iratot beszerezni satöbbi.

Jó dolog, hogy csömöre lesz, mert ha nem lesz, eljutunk az olyan ügyekig, mint a móri mészárlás, ahol “közvetett bizonyítékok zárt logikai láncolata” alapján elítélték Kaiser Edét, és ha lenne halálbüntetés, már rég fel is lógatták volna, mire kiderül, hogy ugyan nagy gazember, de ehhez a “balhéhoz” nem volt köze.

A csömört kapó bíró, csinálja, ami a dolga, visszadobja a vádat kiegészítésre, vagy épp bizonyítottság hiányában felmentő ítéletet hoz.

És borzasztóan megbüntetik érte,

ugyanis a bíróságokról, főleg a táblai és kúriai szintről még mindig nem halt ki az a szemlélet, hogy a felmentő ítélet szégyen, az állam kudarca, melyben osztozik a felmentő ítéletet hozó bíróság is. Nem kell ide tűzfalcsoport, a bírókra a legnagyobb nyomást saját feletteseik fejtik ki.

Nade álljon meg a menet, a bírónak nincs felettese!

Hiszen független, nem utasítható…stb. Ez igaz, viszont a munkáját legnagyobb részben úgy értékelik és aszerint fut be karriert, hogy a másodfokú bíróságok az ítéleteit milyen gyakorisággal hagyják helyben, változtatják meg, vagy épp helyezik hatályon kívül, mint mindenre alkalmatlant.

Mit ad isten, a bevállalós felmentő ítéleteket hatályon kívül szokták helyezni. A bevállalós felmentő ítéletet hozó bíróból meg pária lesz. Így aztán már harmincas éveikben járó fiatal bírók is vagy kilépnek, vagy beállnak a sorba, és magukévá teszik a “bizonyítatlanság enyhítő körülmény, az ártatlanság nyomatékos enyhítő körülmény” elvet és osztogatják az ítéleteket.

A végén már annyira fél a bíró a hatályon kívül helyezéstől, hogy elvégzi az ügyészség munkáját inkább. Beszerzi a bizonyítékokat, tanút kutat fel, iratokért írogat mindenféle hatóságoknak, szakértőt rendel ki. Az ügyészség ezt már el is várja tőle, hiszen tudja, hogy ha a bíró ezt nem végzi el, a saját kollégája fogja érte csicskáztatni, ahelyett, hogy mellé állna. Aztán persze megy a jajgatás az “elhúzódó ügyek” miatt, és Handó Tünde legfontosabb célja, hogy megtanítsa a magyar bíróságot nagy kanállal és minél gyorsabban enni azt a dolgot, ami csak messziről és hátszélben tűnik csokipudingnak.

Vagyis addig, ameddig a másodfokú bíróság “becsicskáztató” gyakorlata dönti el, hogy ki a jó bíró, addig a rendőrség eszköztelensége miatt elkövetődő millió hiba nem kerül felszínre, és a bírósági gyakorlat nem kényszeríti ki a változást. A bíróság pedig aktív szerepet játszik abban, hogy az igazságszolgáltatás színvonala egyre kétségbeejtőbb mélységekbe süllyedjen.

Amíg nem teremtik meg a bírók független, objektív és anonim értékelésének a lehetőségét, ez így is fog maradni, mert a bíró is ember, és nem akar páriaként élni, még akkor sem, ha azért él páriaként mert a munkáját végzi. Az eredmény? Kilépési hullám, melynek a vége az lesz, hogy az marad a bíróságon, akinek ez így megfelel, vagy más okból kénytelen ezt így elfogadni.

És így fog maradni, mert egy független bíró, akinek az éves statisztikájától sem kell tartani, a rendszer ellensége.