Bizony, nincs kémiatanár, nincs fizikatanár, nincs biológiatanár, nincs matektanár. Illetve nyilván van, egy kevés. Ezek vagy nyugdíjba menőben vannak, vagy ha fiatalok, olyan kevesen vannak, hogy kevés elitiskolába jut belőlük. Ezt a trendet kellett volna például az elmúlt tíz évben megfordítania az Orbán-kormánynak, de a helyzet csak rosszabb lett.
21 éve érettségiztem, de a tanári szakok már akkor is lepattanóként voltak beírva a felvételi jelentkezési lapokra. Egy vidéki elitgimnázium akkor kb 150 érettségizőjéből talán 5-6 ment tanárnak azért, mert tanár akart lenni. Aki jó volt kémiából, már akkor is vagy gyógyszerésznek, orvosnak, vagy vegyészmérnöknek felvételizett. Ha ma megnézzük valamelyik patikalánc gyógyszertárában boltot vezető dr. gyógyszerész fizetését, meg egy középiskolai kémiatanárét, nem is kell nagyon tovább magyarázni, hogy miért. És akkor még nem beszéltünk az autógyár galvanizáló üzemében dolgozó mérnökről vagy akár technikusokról.
Ez önmagában is szomorú dolog lenne, de súlyosítja a helyzetet, hogy az alapvetően a nyolcvanas években megcsontosodott magyar oktatás arra a fikcióra épül, hogy mindenütt nagyon jó tanár tanít. Az én fizika-kémia tankönyveim tartalmazták azt az ismeretanyagot, amellyel felvételizni lehetett a TTK-ra vagy az orvosira. Oké, kémia meg biosz fakton belementek jobban a képletekbe, hogy csuklóból menjen, ha ki kell számolni, hogy hány mol van a miből az egyenletben, fizika fakton esetleg bemagoltak egy fél függvénytáblázatnyi adatot, de a törzsanyag ott volt abban a tankönyvben, amit elvileg mindenki megtanult. Elvileg.
Gyakorlatilag, ha kiderül, hogy jogász létemre homályos elképzeléseim maradtak például a hőtan főtételeiről, ideális gázokról, a Boltzmann-állandóról, és a saját szavaimmal el tudom mondani mi az hogy adiabatikus állapotváltozás, akkor néznek rám, hogy ezt meg hol tanultad. Hol, ott ahol te, másodikos fizika tankönyv.
A természettudományok oktatása, ahogy én tanultam, arról szólt, hogy abból a szénakazalból, ami a tankönyvben volt, a tanárnak kellett összerakni valami olyasmit, amit a gyerekek meg tudtak tanulni. Nálunk mindenki okos volt, kitűnő bizonyítvánnyal lehetett bekerülni, a nehézséget az jelentette, hogy mindenkit hajtottak a szülők a két-három nyelvvizsga és az egyetemi felvételi irányába. Heti öt külön nyelvórával kellett a fizika- kémia- biológiatanárnak versenyezni.
De ugyanez a könyv volt a harmadvonalbeli gimnáziumban is, ahol meg a tanárnak azzal kell szembenéznie, hogy a gyerek nem érti egész pontosan, hogy mit olvas.
Össze lehet ezt hozni, ha a tanár egyrészt szakmailag jó, másrészt rászánja még egyszer a komplett munkaidejét arra, hogy kitalálja, pontosan mit is tanít meg abból az iszonyat mennyiségű anyagból, amelyet a tankönyvek szerkesztői szerint le kellene dugni a gyerek torkán.
Ha ez nincs, akkor becsicskul, és végigrohan az anyagon, aminek az lesz az eredménye, hogy jönnek a semmire se emlékező diákok a “ma se használtam semmire a kovalens kötést” mémekkel.
