Elég félős természet vagyok. Félek a darazsaktól, a tűtől és a vért se bírom valami jól. Azt hiszem pocsék állatorvos lennék, milyen szerencse, hogy nem vagyok állatorvos. Ilyen előzmények után nem meglepő módon a vérvételtől is félek, több alkalommal kellett már fellocsolni utána. Nade, egy kedves barátomnak vér kell, és mivel az AB+ nem mindennapos vércsoport, mint megtudtam, elhatároztam, hogy irányított véradást fogok csinálni.
Utána is néztem, hogy kell, de kapóra jött, hogy az ügyvédi kamarában évente 2-3 alkalommal véradás van, amikor egész sok, 80-100 pesti ügyvéd adja tovább az ügyfelekből kiszívott vért a vérellátó szolgálatnak. Mivel ennek még a főszervezőjével is összefutottam, ma reggel nagyon kedvesen vártak, hogy akkor véradás.
Most jön az a része az amerikai hatásvadász filmnek, amikor a párocska vigyorogva kocsikázik valamilyen szép helyen egy eldugott házikó irányába, ahol majd családot alapítanak, amikor a fiatal arát a Genyó Hadsereg fejbe lövi, majd a főhős búcsúcsókot nyom holtában is kirúzsozott ajkaira, bosszút esküszik, és legyak mindenkit.
A mézesheteket akciófilmmé változtató 6,5 mm Creedmor golyó úgy érkezett meg, hogy egy nagyon kedves vérellátós hölgy elkérte a TAJ-kártyámat.
Nincs TAJ kártyám. Illetve valahol biztos van. Meglehet, hogy édesanyám őrzi a tejfogaim és a nyelvvizsgabizonyítványaim mellett, de az is lehet, hogy simán elhagytam. Rémlik valami gimnazista koromból, hogy talán kék (?) volt a tajkártya, de legalább húsz éve nem láttam.
Két okból nem volt rá szükségem. Az egyik, hogy a nyíregyi kórházban régen a szüleimmel egyidős és velük jóban levő doktorbácsik és doktornénik rendeltek, most meg vagy ezek gyerekei, vagy gimis évfolyamtársaim, így aztán ha nagy ritkán arra vetődtem, a csókolom Évike néni, illetve a de rég láttalak Bandikám után beütötték a nevem a gépbe és nem kellett tajszám.
A másik ok, hogy én megjegyzek számokat. Tudom az összes autónk rendszámát, az adóazonosítómat, az adószámomat, a bankkártyáim számát, az összes eddigi barátnőm telefonszámát (már ha még ugyanaz a számuk) a leggyakrabban hívott telefonszámokból is tucatnyit. Meg persze a tajszámomat is. A nővérem telefonszámát nem tudom, mert ő és a telefonja az anyag-antianyag találkozás legjobban megfigyelhető példája, sose lehetnek egy helyen, mert akkor felrobbannak és az univerzum megsemmisül.
Tehát a vérellátós hölgy kéri a tajkártyámat. Magabiztosan elmondom, hogy az nincs ellenben a tajszámom ez és ez. Az nem jó. Mióta három éve árpa nőtt a szememre és nem akartak beengedni a szakrendelésre tajkártya nélkül, már rutinos vagyok, tudom ugyanis, hogy a személyim chipjében benne van a tajszám, de azt is tudom, hogy olvasó sehol sincs ezért ilyenkor mindig elmondom, hogy elektronikus van. Az “elektronikus” szótól úgy félnek, mintha elektronikus székről beszélnék a Sing-Sing egy félreeső helyiségében.
De nem most. Kiderül, hogy a vérellátó szolgálatnak, mivel ez külső helyszín, nincs módja meggyőződni arról, hogy én én vagyok. Mert ez csak tajszámmal lehetséges. Az, hogy van nálam személyi, jogosítvány, IKEA kártya (bár ez Zsindely fia Tárkony névre szól, talán ezzel nem villogok), három bankkártya, ügyvédi igazolvány az nem számít. Tajkártya kell, mert anélkül nincs azonosítás.
Erőtlenül próbálkozom, hogy akkor személyi és megmondom a tajszámom? Az nem jó, mert a tajt nem tudják ellenőrizni. Oké, az irodában ott vannak az éves menedzserszűrések papírjai, azon is van tajszám, áthozom azt? (az iroda három percre van a kamarától) Az se jó. Csak a tajkártya, értsem meg ez felelősség, nem lehet kockáztatni.
Végtelenül jólnevelt ember vagyok, meg egyébként az a szakmám, hogy ismerjem fel, ha egy helyzet reménytelen, így nem kérdezem meg, hogy mi a búbánatos göcsörtös pacifullánk hatása van annak, ha kártyáról írják fel a tajszámomat, vagy ha bemondom. Abba az önérzetes informatikusok és villamosmérnökök által szokásosan előadott tirádába, hogy ezt már régen applikáció és QR kód meg izé, bele se kezdek, pedig mélyen egyetértek vele.
Meg eddigre én már végezni is akartam a Vlad Tepes emlékkoncerttel, mert jön ügyfél (nem jött amúgy, hogy a fene vinné el) meg utána másik ügyfél. Szem felcsillan, menjek el utána okmányirodába, háromig itt vannak, visszajövök és véremet veszik.
Rendben. Ügyfél dolgát eligazítjuk, frissen bikefittingelt bringámra ülök (végre jó nyergem van, jó helyen) pattanok és irány a Baross utcai ocsmányiroda, ahol mindig viszonylag hamar sorra kerül az ember. Mondjuk bírni kell, hogy a környék kínai, pastu, roma, nigériai lakossága, továbbá az itt tanuló spanyol és német diákok megpróbálják megérteni, hogy miért kell nekik itt lenni, mindezt rendszerint tört angolsággal.
Most is hamar sorra kerülök, így röpke félórán belül megtudom, hogy mivel állandó lakcímem Nyíregyháza, így ők nem tudnak nekem tajkártyát adni, mert itt csak Budapesti és Pest megyei lakosságnak van tajkártya.
Igen.
Az igaz, hogy ha bemegyek a nagyatádi, a kiskunmajsai, püspökladányi vagy edelényi orvosi rendelőbe, hogy kiskeziccsók, megcsípett a lódarázs, sürgősen kéne egy antihisztamin injekció, mielőtt felfordulok, egyébként pedig nullaharmincnyolc satöbbi, akkor beütik a gépbe, felvillan a zöld lámpa, és már szúrnak is, dacára a nyíregyi állandó lakcímemnek.
Nade a “TAJ-t igazoló hatósági igazolvány másodlat” az más tészta. Az megyénként van, itt csak Budapest és Pest megye, mondja az ügyintéző, kezében egy sárga csekkel, amelyet a Corvin-pláza postáján kellene befizetni. Merthogy a Szent Másodlat az háromezer forint. Háromezer. Forint.
Ezen a ponton feladtam. Megírtam a véradást szervező kollégáknak hogy ne várjanak, nem érek oda háromig. Szerencsére lett olyan vér ami kell, amelyet elirányítottak a megfelelő irányba (amit ezúton is nagyon köszönök, nagy vagy Szilvi) én pedig majd februárban a következő véradáson, ezúttal már tajkártyával lerovom az adósságom.
Midőn a kókuszos álpalóclevest (vagy ahogy ők mondják, tom yum) kanalaztam a körúti egyik thai étteremben, azon gondolkoztam, hogy azért az országszerte elterjedt herbálozás mellett azért vannak más okai is a vérhiánynak…
