Ez háború, amelynek frontján mentők, ápolók, orvosok harcolnak. A háborúban sokszor hoznak csendben, letakart hordágyon harcosokat, akik már nem harcolnak.
A “háborús erőfeszítés” mindenkié. A tanáré, aki bemegy tanítani, a szülőé aki otthon tanít. A bírósági ügyintézőjé, aki kétségbeesetten telefonálgat, hogy a tárgyalásra csak egy covidos védő nem jött el, beszaladna-e valaki, hogy legalább iratismertetéssel tudjon haladni a tárgyalás.
Nekünk, akik élünk, nem kaptuk el, vagy elkaptuk, de megúsztuk, egy feladatunk van. Arra figyelni, hogy az az áldozat, amelyet a fronton hoznak, ne legyen hiábavaló.
Tudjuk, hogy vége lesz, és tudjuk, hogy a vége előtt egy nappal is még sokan fognak belehalni. Egy-két hónapon belül milliónyian lesznek már beoltva, remélhetőleg legelőször az egészségügyben dolgozók. De az akkor lesz, most pedig most van.
Most van az, most még vagy 2-3 hónapig, amikor egy-egy textildarab védelmében bízva kell halálos betegséggel fertőző emberek között járkálni, minden önbizalmi és egyéb kérdést félretéve sürgősen és intenzíven beteget ellátni.
Akik ezt csinálják katonák. Harcosok. Nem akartak hősök lenni, de azzá váltak, és “jutalmuk” egyre többször lesz a hősi halál. Ha vége lesz, akkor pedig burnout és PTSD szindrómával küzdő, fáradt “thousand mile stare” tekintettel néző veteránok lesznek. Akik nem léphetnek le testületileg szabadságra nyáron, hiszen a kórházat nem lehet majd akkor se bezárni.
Mi csak annyival tudjuk őket segíteni, hogy nem szabadítunk rájuk újabb és újabb beteghullámokat. Azzal tudunk segíteni, hogy felelősen viselkedünk.
H. Imrét már nem fogja visszahozni senki. Viszont ha azt kell – gondolatban – a sírjára írni, hogy halála után másnap is ezrek nem voltak képesek néhány egyszerű szabályt betartani, akkor hiába halt meg. Akkor mi, akik haláláig azt se tudtuk, hogy H. Imre a világon van, ennek az ismeretlen ismerős katonának a sírját gyalázzuk meg.