A január-február nekem “száraz” szokott lenni, tekintettel a decemberi társasági-családi alkoholizálásokra. Különböző rokonaim pálinkáiról itt és most nem emlékezek meg, szerencsére amelyik rokonom pálinkát csinál, annak agrárvégzettsége van (leszámítva az egy szem geológust) az jól csinálja, (a geológus is) így a sokak életét keserítő aceton-kozmás-hangyasavas-metanolos kompozíciók hozzám nem szoktak eljutni.
Még vagy két éve jöttem rá arra, amit minden borértő ismerős már rég mondott, miszerint lehetőleg kerülni kell a bóti borokat és pincénél kell vásárolni. Ezt még annyival egészítem ki, hogy kerülni kell azokat a borokat, amelyektől hivatásos szomelié (sőt! szomölié!) nyilvánosan elélvezett.
Még a nyáron tett felfedezőutakon jártam a Bujdosó pincészetben, akik a pennyben árult fröccsbor révén voltak számomra ismertek. Na ők tudnak sokkal-sokkal jobbat is. Van egy rozé gyöngyözőjük, ami tizenkettő egy tucat.
Viszont a kékfrankos válogatásuk (2019) elsőosztályú vörösbor, amiről az embernek azonnal a délceg étcsokoládék, hangsúlyos bogyósgyümölcsök, oszladozó lódög fölé hajló orgonaágak, játékos ekekapák, napbarnította peónok, ódon hangversenyzongorán felejtett colstokok jutnak eszébe, mint minden jó vörösborról.
Az eltartottkisujj-világ szezonliblingjei a petillant naturelle-k, vagy petnatok. Ez, ha jól értem tkp. félkész pezsgő, jó sok seprővel. Ezt is Bujdosóéktól rendeltem, első próbálkozásom a műfajjal. Finom. Lecsengésében M62 sorozatú dízelmozdonyok, technikásan védekező koreai pingpongozók és a sörgyár padlásán átlibbenő szitakötők tűnnek fel, némi gyümölcsös és enyhén parallaxishibás jegyek mellett.
Másik kedvencemtől, az izsáki Gedeon pincészettől is rendeltem, mindenekelőtt pezsgőt. A fene tudja hogy éri meg nekik 2500 forintért a methode traditionelle pezsgő (kisebb boltokban a kék Hungária kerül ennyibe) és ez annál sokkal-sokkal jobb pezsgő. Ezt, hasonlóan a Bujdosó blanc de noir-jához, és a Légli féle pezsgőhöz még nem bontottam ki.
Megkóstoltam viszont a Diófás (ez nekik a prémium termékvonaluk) Arany Sárfehéret. Szeretem a háttérbe szorult magyar fajtákat próbálgató pincészeteket, Gedeonékra is akkor bukkantam rá, amikor egy borfesztiválon a franciapezsgős pult tőszomszédjaként 300 forintért adtak egy deci kövidinkát. Nos, ez az arany sárfehér kiváló bor. Kiválóbb mint amit a homokdombokból kinéz az ember, de amúgy is nagyon jó. Én szeretem a savas (de nem értelmetlenül kaparós) magyar fehérborokat is, nemcsak az újzélandi nembánt-virágillatú borokat. Ez a bor olyan nagyon magyar, pedig nem savas, sőt inkább gyenge savúnak mondanám. Kicsit csemegeszőlős, kicsit nehézkes, viszont valaki olyan foglalkozott vele, aki tud bort csinálni, mert mindezzel együtt jóízű, jól iható bor. Majd’ elfelejtettem: a korty elején a Kilimandzsáró tövében legelésző zsiráfok tűnnek fel, majd átadják helyüket két rakétasilónak és egy jégtörőnek, amint átsuhannak felettük szénakazalban szüzességüket elvesztő parasztlányok kacajába burkolózó markáns ananászos jegyek.
Van az erkélyen még vagy tíz üveg bor, szóval január kilencig még lesznek szömöliő posztok, mert úgy érzem, hogy ez nekem nagyon megy, főleg ha iszok egy kicsit.
