A napokban egyre többet emlegetek egy emléket két évvel ezelőttről. Dalmáciában voltunk, Splittől 15-20 kilométerre, egy frissen csinált tengerparti falucskában, ahol még se bolt, se kocsma. Az apartmanházak itt-ott megtollasodott horvátok magánberuházásai voltak, jellemzően abban a konstrukcióban, hogy jó karban levő hetvenes nagyik vitték a boltot.
Egyik nap lemegyünk úszni. Kicsit később lejön a házinénink, meg a két szomszédos apartmanból két ugyanilyen matróna. Bikiniben. Az egyik hoz egy kis kiöntőben a Balkánon szokásos török kávét, a másik némi aprósüteményt, a harmadik valami üdítőt. Mosolyogva köszönnek nekünk, majd letelepednek a napernyő alá és oldott kvaterkázás közepette kávéznak-sütiznek egy félórát, majd testületileg úszkálnak másik félórát, végül megint mosolyogva köszönnek és felmennek.
Ekkor világosodott meg bennem, hogy valószínűleg a spliti megyei kórház utolsó kardiológusa évekkel korábban nyitott egy jetski kölcsönzőt, mert hogy sok betege nincs, az egész biztos. Biserka néni, magának semmi baj a szívével, de azért nem ártana naponta legalább egy órát a szabadban lenni, kicsit napozni, úszkálni! Jaj de viccesnek tetszik lenni a Perunisic doktor úrnak, hetven éve minden nap ezt csinálom. Hát akkor isten áldja, Biserka néni, találkozunk jövőre, köszönöm a házi sütit, kifelé menet küldje be Jadranka nénit.
Ezért szeretem nagyon Dalmáciát, mert ha az ember ott van két hetet, és gondosan követi Biserka és Jadranka néni életmódját, esetleg azzal a különbséggel, hogy kicsit több fogy az Istra bitter-narancslé-bubisvíz menüből, akkor egész elfelejti mi van Magyarországon.
Félelem és feszkó
Ez a kettő dolgozik, és kedvenc kormányunk ezt a kettőt gerjeszti, a legnagyobb tudatossággal. Legyen minden kérdés a feszült idegbajjal kezelve, hogy menjenek egymásnak a hülye magyarok. Amikor nyitnak egy biciklisávot, jöjjön egy huhogó, aki nem kritizál, hanem csatakiált, hogy a szemétrohadékok háborút hirdettek, all hands to battlestations, küzdünk.
Közben vívjuk a pedofil- és homoszexualitás-ellenes háborút, képzelt ellenség ellen. Közben a miniszterelnök lassan minden mondatában küzdelmet, harcot, háborút emleget.
Jadranka és Biserka néni tudja mi a háború. Lehet az ő falujukat elkerülte, de a hegyek másik oldalán Bosznia van, áthallatszott az ágyúdörgés. Van rokonuk, ismerősük, aki naponta jár a temetőbe, mert a férje vagy fia nem jött haza.
Mi, mintha nem tudnánk, hogy lehet másképp is élni, nem csak állandó harci feszültségben. Jadranka és Biserka néni nem veti meg a piát, el-elfogy havi szinten egy-két üveggel a kedvenc likőrükből. Persze nem nyáron, olyankor nem esik jól, de amikor ősszel szél van és eső, és valamelyikük fedett teraszán kávéznak, egy-egy gyűszűnyi lecsúszik a kávé mellé. Néha akár kettő is.
Naponta fél üveggel meginni, aztán az alkoholtól szétpuhult, rozáceás arccal tartani a frontot, iszonyat mennyiségű mentolos cukorkával és parfümmel leplezve a nyilvánvalót? Kontinentális sport.
Amikor a 379/2021. (VI.30.) Korm. rendeletet többen is elküldtétek, az jutott eszembe, hogy noha sokan ezt minőségileg másnak vagy rosszabbnak tartjátok, mint a kreténkommandó kaszáló performanszát vagy a b***lobbi elleni háborút, valójában pontosan ugyanarról van szó.
Most hirdethetnék (és hirdetni is kéne) egy olyan akciót, hogy akár jelvényen mellemre tűzve is vállalom, hogy támogattam civil szervezetet, de sokkal fontosabb ennél sajnos az, hogy ez is militarizált övezete lett az életünknek.
Ma egy kultúrország kultúrembere számára természetes kellene hogy legyen, hogy valami közérdekűt csinál. Van heti két órája, amikor felgereblyéz valamit ami nincs felgereblyézve, bejár a gyerekkórházba mesét olvasni a gyerekeknek, az elfekvőbe beszélgetni az ott levő magányos emberekkel, lefesteni az ovi kerítését, ne adj’ isten cikkeket írni elmét vidító elegy-belegy dolgokról.
Ugyanilyen természetes, hogy havi öt-tízezer forintot, vagy akinek több van, többet, szétoszt hasonló célokra. Legyen állatsimogató a lakótelep távoli sarkában, legyen énekkar a nyugdíjasklubban, legyen pénz arra, hogy városi emberek megtudják milyen egy zsákfalu utolsó házában nyomorogni, és menjen a zsákfalu utolsó házába némi használt ruha és tartós élelmiszer.
Ezek a mi mentális egészségünket szolgáló dolgok. A világ jobb lesz körülöttünk és mi megérezzük, hogy ennek a jobbá tételnek részesei vagyunk. Építik, erősítik bennünk a tudatot, hogy ha történne velünk valamit, ha egyszercsak egy kemény műtétsorozat és utókezelések után egy hónapot kell ágyhoz kötve lenni, be fog jönni valaki, akivel meg lehet beszélni, hogy mi volt a tévében, Pogba hatalmas gólt lőtt, hát hülyék ezek a franciák hogy mégis kiestek.
Ingyen. Hiszen mi betettünk a közösbe, amikor meghegesztettük az ovi kerítését, és küldtünk havi ezret a macskamentőknek. Most pedig azt élvezzük, hogy számunkra tök ismeretlen emberek havi ezreseiből és heti két óráiból jut arra, hogy a kórházban beszélgessen velünk valaki, mert a gyerekünk a másik városból csak hetente egyszer tud jönni, a nővérkének meg pont van elég dolga.
Ez az a társadalom, ahonnan szép lassan kiszorul a szívbaj, a cukorbetegség, a félelem és a feszkó. Ez az a társadalom, amit az a rohadék banda, amelyik immár több mint tíz éve kormányoz, nagyon nem szeretne látni.
Hiszen akkor nem lehetne folyamatosan csatornázni az agressziót, a félelem és a feszkó életerős szerelemgyerekét, és háborúvá tenni a választást.
Amikor tehát a civil szervezetek támogatóit listázni kell, nem az a legfontosabb dolog, hogy ez egyébként alapvető adatvédelmi jogokat sért. Még csak nem is az a legfontosabb, hogy ez rossz a civil szervezeteknek.
A legfontosabb az, hogy ez ellened van. Azért van, hogy ne lehessél boldog, nyugodt, felszabadult ember. Ne tudjál naponta lazán meginni egy kávét a szomszédaiddal. Otthon, egyedül igyad a mérget, amit kevernek neked, félelemből és feszkóból.
És soha ne legyél szabad.
