A héten meghalt Valery Giscard d’Estaing emlékirataiból az egyik kedvenc sztorim a közös európai pénz, az euró elődje, az ECU története.

Pont Giscard volt a francia elnök, mikor erről tárgyaltak, és az erősen énközpontú visszaemlékezésben elmondja, hogy a pénzügyi kérdések mellett, neki komoly gond volt a név. Az nyilvánvaló volt, hogy nem lesz “Neue Reichsmark”, a németeknek pont elég volt, hogy a valutakosárban a német márka súlya pont annyi volt mint a második és harmadik helyezett franké és fonté összesen. Meg különben is, a németek még vezekeltek Hitler miatt, nem is erőltettek volna ilyesmit. Nade addig már nem mehetett el az engedés, hogy francia neve legyen a közös pénznek, nein.

Jött tehát a technokrata-semleges European Currency Unit (ECU). Ejtsd: ekü. Mit ad Isten, az écu az IX. (Szent) Lajos francia király által veretett aranypénz neve. Természetesen Giscard d’Estaing saját politikai győzelmeként adta el, hogy a közös pénznek francia neve van. Mindenki más tudta, hogy ez kellett, hogy a gaulle-isták ne feszítsék keresztre a hazatérő francia elnököt, és vállat vont, hogy ez így jó kompromisszum.

Ez a sztori maga az EU.

Az EU-ban ugyanis nem tud lenni frontális erőpolitika. Miért? Mert az EU azért jött létre, mert a frontális erőpolitika folyamatosan véres háborúkhoz vezetett, melyekben kiderült, hogy ellentétben az amerikai polgárháborúval, egyetlen hatalom sem képes az egész kontinenst uralni. Az EU lényege tehát a megegyezés, a kompromisszum. Mindenki kicsit enged, de senki se annyit, hogy beleroppanjon vagy az otthoni választók előtt arcot vesszen.

Az EU-nak mindig is voltak nagy vizionáriusai akik szerettek volna gyorsabban haladni és centralizált Európát csinálni. Jacques Delors kíméletlenül vitte előre a gazdasági integrációt és most Emanuel Macron a politikai integrációval akar hasonlókat. A sietség érthető, az EU együtt ugyanis tud tényező lenni a világhatalmi játszmákban, a tagállamai már kevésbé. De a sietséget minduntalan megakasztja az alapelv: mindenben meg kell állapodni.

Persze nem valami ősközösségi anarcho-szindikalista közösséget kell elképzelni. Van olyan (mint most is) hogy a nagyfiúk nyomást gyakorolnak a kicsikre, hogy debizony, ebben most meg fogunk állapodni. De ilyenkor is kínosan ügyelnek arra (mint most is) hogy a leginkább megalázott vesztes is úgy mehessen haza, hogy a nép virágokat szórjon a győztes elé.

Hogy lesz-e komplett föderális EU? Van rá esély. Az azonban biztos, hogy egyetlen nemzeti politikus, teljesen függetlenül politikai irányvonalától, sem szeretné, hogy a teljes föderális átalakuláshoz az ő neve legyen odaírva. Ezért van az, hogy kis lépések történnek. A nagy szimbolikus aktusok, mint amilyen pl. a Maastrichti Szerződés is volt, nem valamilyen új dolog kezdetét jelzik. Ellenkezőleg, azt jelzik, hogy egymillió kis lépés eredményeként létrejött valami, amit már mindenki megszokott, mindenki elfogadott és otthon ledugott a választók torkán, tehát most már el lehet nevezni Európai Uniónak. Aki tanulta az EU-jog történetét, az tudja, hogy az összes, a belső piacot formáló nagy mérföldkő EUB ítélet évtizedekkel 1992 előtt megszületett, a nagy részük a hatvanas-hetvenes években.

Az EU fejlődését valójában ezek a kis lépések jelentik, és ez így van a mostani, jogállamisági témánál is.

Hallottak például a Torubarov kontra Magyarország ügyről? Nem? Pedig Magyarországgal pont ugyanaz történt mint Tuskó Hopkins-szal. Egy vita hevében egy teherautó-lökhárítóval utasították rendre.

Történt ugyanis, hogy egy Alekszij Torubarov nevű orosz menedéket kért Magyarországon, mert orosz ellenzékiként üldöztetésnek volt kitéve hazájában. Ezt a magyar menekültügyi hatóság elutasította, a magyar bíróság hatályon kívül helyezte, majd lement ez a kör még egyszer, harmadjára a magyar bíróság, mivel jogi lehetősége nem volt a nyilvánvalóan helyes döntés meghozatalára (az eljárás adatai szerint Torubarovot tényleg üldözték otthon) nem azt választotta, hogy harmadjára is visszadobta, hanem azzal a kérdéssel fordult az Európai Unió Bíróságához, hogy az EU jog szempontjából rendben van-e az, hogy nem változtathat meg ítéletet, hanem csak visszaküldheti új eljárásra.

A kérdés talán nem tűnhet olyan lényegesnek, de ízlelgessük kicsit: az, hogy egy országban egy bíróságnak mire van hatásköre és mire nincsen, az a legalapvetőbb alkotmányjogi kérdések közé tartozik. Na ebben mondta azt az EUB, hogy nem, kedves magyar kormány, a magyar jog itt szembemegy az EU-joggal és tessék szépen az EU jogot alkalmazni. Ez tavaly nyáron volt, vagyis több mint egy éve tudja azt, már ítéletileg Orbán Viktor, hogy ha olyan jogot találna alkotni, ami az EU menekültügyi szabályaival ellentétes, azt az EUB ha nem is azonnal, de kiszámíthatóan kukába küldi.

Amikor tehát Brüsszelben a jogállamisági mechanizmusból Orbán kedvéért esetleg “kiveszik a migrációt” akkor nem engednek semmit, hiszen ezekben az ügyekben már rég működő “jogállamisági mechanizmus” van, amelyet fogcsikorgatva a magyar kormány is már rég elfogadott. Ugyanez igaz a “gender” témára is.

Maga a jogállamisági mechanizmus tehát az EU-ban azért volt egyáltalán felvethető, mert olyan szabályokra vonatkozott, amelyeket Európa-szerte már rég elfogadtak és régóta kész van az a rendszer is, amely kikényszeríti az alkalmazásukat. Ha ez egy kicsit is “hot topic” lenne, akkor nem hozták volna elő. Az, hogy most “engednek” két területen, az valójában nem engedmény.

A szél onnan fúj, hogy nem csak egy fejezet zárult le. Nyílna egy új fejezet, amely az EU-nak az államok fölött gyakorolt pénzügyi kontrolljához vezet el. Ennek okát sokszor elemeztük már a Múzsán: az EU ahogy most van, nincs gazdasági egyensúlyban, eléggé elbillen a német gazdasági érdekek kiszolgálása felé. Ezt többféleképpen lehet kompenzálni. Ennek eleme a közös hitelfelvétel (Németorszát “jó adós” státuszát ossza meg a kevésbé hitelképes államokkal is, egy közös EU-hitel formájában), illetve engedjen el valamit abból, hogy a keleti bővítés államaiban, köztük Magyarországon a kohéziós alapok pénzeinek jó része tulajdonképpen állami támogatásként segíti a német gyárak termelését. Harmadrészt Németország szálljon be (több) pénzzel olyan projektbe, mint a közös védelem.

Ezek nem tegnapi ötletek, maga a folyamat felgyorsulása is már több éves, ugyanis Macron francia elnök fő célja ez, mióta ő irányítja Franciaországot, és amióta kiderült hogy a Brexit miatt a legnagyobb mindenbe belekötő Egyesült Királyság nincs benne a döntéshozatali folyamatban, azóta gyorsult fel igazán a dolog. Németország pedig – ahogy Merkel kancellártól megszoktuk – lassan, lépésről-lépésre enged. Közben több országban is olyan pártok nyernek választást, akiknél a helyi migránsok, sorosok és genderek azok a kelet-európai basik, akik korrupt módon, jogot tiporva lopják a jámbor hollandus adófizetők pénzét. Azok meg erőszakolják keresztül a parlamenten a durvábbnál durvább jogállamisági mechanizmusokat. Az EP eltökéltségén annyira persze nem kell meglepődni, figyelembe véve, hogy Orbán ahányszor arra járt az elmúlt években, szimbolikusan mindig a szőnyegre vizelt, és mindezt nem olyan bravúros szónoki fordulatokkal, mint Nigel Farage.

Macron hűthette volna a kedélyeket? Igen. Merkel megfékezhette volna a sértődött Manfred Webert? Igen. Csak egyiknek sem volt érdeke. Mindkettőjüknek jól jött a szilaj Európai Parlament (nem röhög!) abban, hogy a saját harcaik során vissza tudjanak mutogatni. Európa két legnagyobb dealmakere előjött egy kompromisszummal, amely úgy tűnt, hogy a nagyfiúknak pont jó.

Majd jött Orbán Viktor, aki úgy gondolta, hogy pont jól fog jönni, hogy ha vétózik egy jó nagyot, elterelendő a figyelmet arról, hogy a magyar kormány egy óvodai bábelőadás komolyságával képes felvenni a harcot a koronavírussal és főleg annak gazdasági következményeivel. Mert azt nyugodtan elfelejthetjük, hogy Orbán tényleg attól félt, hogy 2022 előtt kifizetéseket fagyasztanak be. Az sose úgy van, ebben is megy a kompromisszum, engedünk ebben, nem büntetnek azért, mi elegedjünk emezt, visszafizetjük amazt. A NER háttérembereinek évtizedes rutinja van ebben.

Azonban Viktor sikeresen felheccelt Kaczynskit (aki eleve koalícióban kormányoz a háttérből, ráadásul tüntetéshullám van ellene, még ráadásul Lengyelországnak még jóval több anyagi veszítenivalója van, mint Magyarországnak) és ketten közösen mentek bele egy olyan buliba, ahonnan kifelé út csak arcvesztés árán volt.

Ezzel belerúgtak egy jó nagyot Angela Merkelbe, akinek nyilván Macron&Cie értésére adta, hogy ha Magyarország a pénzosztáskor is Németország hátsó udvara, akkor most is az, és lesz szíves megoldani ezt a helyzetet. Gondolom azóta ment a matek, hogy valahogy a kretén Viktornak és Morawieckinek megépítsék azt az utat a visszavonuláshoz, amelyen arcvesztés nélkül vissza lehet vonulni.

Meg lehet majd támadni bíróságon! Amúgy is meg lehetett volna, más kérdés, hogy konszenzusos döntéseket nem szoktak, kivéve persze magyar válóperekben.

De lesz “kézikönyv” csinálva! Mint azt oly sok kormánypárti pundita oly éles szemmel észrevette: “nincs definiálva a jogállamiság”. Na igen, az EU alapvető dokumentumaiban egymillió dolog nincs definiálva, ezeket utólag töltik ki végrehajtási jogszabályok és (dobpergéééééééééés) bírósági ítéletek tartalommal. Ezzel se volt senki másnak semmilyen más szándéka. Elvi alapok, aztán valamikor jövő ilyenkorra kidolgozódnak a fő vonalak, és úgy a költségvetési ciklus második-harmadik évében, amikorra mindenki túl van a cikis ügyeken, majd szépen mozgásba lendül.

De kiveszik a gendermigránsokat (ásít…) száz éve lezárt témák, a kutyát nem érdekli.

De, Viktor az Alapjogokért Központ, a CÖF elnökséges és a HírTv Sajtóklub által vontatott harci szekéren vonulhat végig az Andrássyn, győzelmét ünnepelve. Apró mellékhatás, hogy a lassan leköszönő Merkel minden bizalmát végleg eljátszotta, és az utódai is elgondolkoznak azon, hogy kell-e nekik egy ilyen szarkavaró, vagy lehetne az itteni pozíciókat valami konszolidáltabb partnerrel is védeni, hogy ez mennyire van így, azt majd megtudjuk az Európai Néppárttól. A Manfred Webernek írt levélből úgy sejtem Viktor tisztában van az esélyeivel.

Meglátjuk.