De utálom ezt. Mármint az év végi nagy összegzéseket. És azt hiszem a Múzsa, és elődblogja történetében ez az első ilyen. Viszont eszembe jutott, hogy kéne. Olyan pillanat ez, mint amikor az ember először porszívózik fel úgy, hogy előzőleg az anyja nem parancsolt rá. Felnőttes.
Persze nagyon közhelyes, és mindenkit biztosíthatok, hogy a Múzsa szerzőit, akik kivétel nélkül a szociofóbia-szociopátia különböző fokú tüneteitől szenvednek, most sem érdekli, hogy háááát igen, vége az évnek jaaaj hát milyen lesz az új. Nem osztunk meg malacos képet sem. Sőt, én pl. nem is pezsgőzök, hanem gintonikot iszok. (A gin saját készítés, most próbáltam ki először, hogy borókabogyót, gyömbért és mindenféle más fűszert áztattam két napig egy tíz éve a szekrény tetején levő, ajándékba kapott ukrán vodkába. Jó lett, tonikba tökéletes, többet nem veszek ötezeré’ gint.)
Viszont egyre többet foglalkoztat engem is, meg másokat is, hogy a Múzsa már nem az a kis projekt, ami volt. Egy éve volt tán 5-6000 követőnk, most van 15000, lájkolónk is már több mint 13000. Kaptunk már több ajánlatot rá, hogy váltsunk platformot és hogy go big. Ez nem tudom, hogy meg fog-e történni. Ugyanis továbbra is munka mellől írjuk. Tovább lépni azt jelenti, hogy feladunk valamit az egzisztenciánkból, akár úgy hogy mi hagyjuk ott a munkát, hogy ezt csináljuk, akár úgy hogy megfizetünk valakit, hogy csinálja. Viszont a Múzsának nincs bevétele, és ezen rövid távon nem is tervezünk változtatni. Talán hosszabb távon se. Ugyanis ez az anyagi függetlenség, ami (hegyként tornyosuló zsenialitásunkon kívül, naná) a legtöbbet adja a Múzsához.
Mégis valamennyire igyekeztünk ebben az évben idomulni ahhoz, hogy ránk szakadt tavalyhoz képest tízezer új követő. Már rég nincs erőm vicceset vagy bármennyire is elvontat írni, ezért úgy döntöttem, hogy a Múzsából az öncélú vicceskedést és a trágárságot is száműzzük. Ez talán a legnehezebb. 40 körüli magyar férfiként (ez minden aktív szerzőre igaz, bár pont én csak jövőre leszek 40) jellemzőek ránk a hangulatingadozások, és ilyenkor lenne kedve az embernek néha lemenni átlag közép-európai értelmiségibe és egy kiadósat picsázva-bazmegezve elmondani, hogy minden úgy szar, ahogy van. Ennek van közönsége is, csak annak a közönségnek mi nem akarunk írni.
Kinek akarunk? Ez a nagyobb expanziók alkalmából mindig előjön. Ha egy-egy cikkünk “megszalad” akkor mindig jön az, hogy új olvasóink félreértik a dolgokat. Rendszeresen megtalál minket néhány tucatnyi lelkes DK-s aki már unja a nyugatifényt, aztán csalódottan távozik, mert képesek vagyunk nem lelkesedni Feriért. Szintén tipikus a budapesti elméleti kommunista értelmiség időnkénti tömeges demonstrációja a kommentek között. Ezeket már megszoktuk, mint ahogy azt is, hogy van tucatnyi törzskommentelőnk, akiknek a kommentjeit még egy gintonik után már simán oda tudnám előre írni a posztok alá. Mások nagy programadást várnak tőlünk.
Az idei évnek két újdonsága van a kommentszekcióban. Az egyik a kioktató. Nem sorolom hogy ki mit dolgozik és milyen iskolálink vannak, de a háttérben mindig jót derülünk, amikor a saját szakterületünkről jönnek kioktatni. De ez van, majd elmondja és megnyugszik
A másik újdonság a SZTDZS, vagyis a Szent Tehén Dzsihád. Mikor képes voltam leírni Csikós Zsoltról (addig nem megyek el otthonról vasárnap délelőtt, amíg el nem olvastam, mivel szívott a héten a garázsban) hogy szerintem abból él, hogy… nem ismétlem meg, valami 500 kommentnél álltunk meg, és nem ez volt az egyetlen idei shitstorm. Talán észrevettétek, hogy egy idő után néha már direkt írtam ilyen cikkeket.
Ezek mind nagyon érdekesek, de a fő tanulság az, hogy nagyobbak lettünk egy nagyságrenddel. Hova fog ez vezetni? Nem tudjuk. Csináljuk tovább. Eddig is az vált be, hogy arról írunk, amiről szerintünk kell és azt, ami szerintünk a frankó. Ez meg fog maradni, a többi meg majd lesz valahogy.
Boldog új évet kívánunk minden kedves olvasónknak.
