A napokban volt hír, hogy valakik (a szlovénok, illetve állítólag Orbán) szeretnék a balkáni határok átrajzolását elérni, elsősorban Bosznia rovására. Rövid áttekintésünk arról az elsőre is nyilvánvalónak tűnő (és írásom végére bebizonyosodó) tényről, hogy Orbán már megint valami Európa destabilizálására irányuló szarkavarás közelében tűnik fel.
Határok. Azok sosincsenek jó helyen. Magyarországon ezt nem kell különösebben magyarázni, de jó ha tudjuk, hogy egyetlen európai határ sincs egy helyen. A finn-orosz határ Karéliában ugyanolyan rossz helyen van mint a német-francia határ Saarbrückenben vagy a lengyel-ukrán Lembergnél/Lwóvnál/Lvivnél.
Még nagyobb baj a határokkal, hogy azokat nem lehet kijavítani. Ha most a francia-német határt eltoljuk addig, ameddig Franciaországban még pedánsan rendben levő porták, és több százezer eurós megtakarítások vannak, és szeretik a majorannás fehérkolbászt, vagyis egy olyan 100-150 kilométerre nyugatra, akkor az lehet hogy valami német birodalmi nagyzásban szenvedőnek tetszeni fog, de Reims attól nem lesz német város, annak ellenére, hogy van Krug meg Taittinger pezsgő, és ezek nem nagyon franciás hangzású nevek.
Történelmileg is lehet mindenféle igazságos és ősi határokat vizionálni, de ha holnap reggelre valaki átrajzolná ezek alapján az európai határokat, arra ébrednénk, hogy a határok pontosan ugyanannyi ember szerint vannak rossz, helyen mint tegnap. Csak most mások és más okból nem szeretik a határt.
A határokat Európában jó sokáig erőviszonyok döntötték el, és ennek ma sincsen teljesen vége, viszont megjelent egy másik tényező, az Európai Unió. A határok továbbra is jelentős dolgok, hiszen a gazdasági integrációt sokkal lanyhább politikai integráció követte. Ugyanakkor, különösen a schengeni övezetben sokat csökkent a határok jelentősége.
A jelenlegi európai béke alapja az, hogy a határok egyre inkább átjárhatóak, nem akadályozzák az uniós szabadságok (áru, tőke, munkaerő, szolgáltatás szabad áramlása) kiteljesedését és az, hogy a határokat tiszteletben tartják.
Európa teljesen inkorporált terület. (Majdnem) Minden négyzetmétere felett olyan entitás rendelkezik szuverenitással, akinek a szuverenitását az adott terület felett senki sem vitatja. Például Magyarországnak, annak ellenére, hogy trianoni határok olyanok, amilyenek, egyetlen szomszédjával sincs területi követelése. Kivételek persze vannak, ilyen például a ciprusi helyzet.
A kulturált politika egyik alapja ez, de hasonlóan fontos, hogy ez kijelöl egy másik fajta határt is. Nevezetesen az EU és a nem-EU határát. Akármilyen helynek gondoljuk például Románia Kárpátokon túli részeit, utánuk Transznyisztriával és Moldvával valami még sokkal nem-európaibb következik. De ugyanezt az élményt átélhetjük, ha átmegyünk a lengyel-fehérororsz határon, vagy éppen átmegyünk Kárpátaljára. Nem, nem tombol ott pestisjárvány és nem banánszoknyás vademberek élnek arrafelé. Sőt. Ugyanakkor viszont mellbevágó a különbség az EU és a nem-EU között, akkor is, ha az EU legszegényebb peremvidéke adja a kontraszt egyik felét, mint a magyar-ukrán határ esetében .
Az EU rendes, stabil határok közé inkorporált területei és az ezen kívül eső területek között nagyon erős kontraszt van. Itt látszik az EU keleti bővítésének igazi jelentősége. Ezért ugye az EU hatalmas árat fizetett. Nyugati országok elitklubjába engedtek be egy teljesen más politikai kultúrát, kisstílű, mértéket nem ismerő bajkeverőket. Lelassult a jogi és politikai integráció, Németország túlsúlya szinte elviselhetetlenné vált.
A Balkán sorsa viszont rámutat arra, hogy mi lenne, ha most az egykori szovjet csatlósországok nem az EU-ban lennének. Valószínű itt is menne a nagyhatalmi ígérgetés, Nagyváradot egy kínai vasútvonalért, Kárpátalját valami ENSZ-vétóért és így tovább. Utóbbi sajnos lehet, hogy tényleg el is hangzott, legalábbis Magyarország Ukrajna-politikája nagyon ebbe az irányba mutat. Ez azért nincs, mert az EU játékszabályai világosak. A határokhoz nem nyúlunk.
A Balkán különleges terület. Az egyik korai összeurópai összefogás eredménye volt, hogy a törököket nagyrészt kiszorították innen. Viszont a középkori királyságok és bizánci területek, amelyek a török előtt itt voltak, sokkal ingatagabb talajt jelentettek a közjogi helyreállításhoz, mint például a magyar közjogi tradíció a Szent Koronával, amelyet a Habsburgoknak érdeke volt fenntartani, még akkor is, ha sokat kellett küzdeniük a rendekkel.
A hosszú török uralom a helyi rendeket, nemességet, minimális polgárságot (az is inkább csak Dalmáciában) átalakította vagy megsemmisítette. A közigazgatás alapjai a szandzsákok és a vilajetek lettek, az úthálózat fő kiépítési szempontja a török hadsereg felvonulása lett.
A XIX. században megindultak a nemzeti mozgalmak, és a század végére összeurópai szándék is volt arra, hogy a Balkánon európai értelemben vett államokat kreáljanak. Ekkor kapott német uralkodó dinasztiát Bulgária, Görögország és Románia, ismerték el a Karagyorgyevicseket Szerbiában. A kor politikájában a szövevényes európai dinasztikus kapcsolatokba bekapcsolt király és az alkotmányos monarchia azt a sztenderdet jelentette, mint ma a sötét öltönyben megjelenő választott miniszterelnök, vagyis nem a tigrisbőrbe öltözött nagyvezír-törzsfőnökkel kellett tárgyalni, hanem a Viktória királynő valamelyik unokája-dédunokája kezébe az esküt letevő miniszterelnök úrral.
A világháborúk aztán ezt a rendszert elsöpörték, és jött Jugoszlávia, amelynek – minő meglepetés – nem sikerült a kommunizmus helyi változatában feloldania évszázados ellentétetek. Majd pedig Európában példátlan módon még a XX. század utolsó évtizedében is itt határokat módosító hódító háborúk jöttek. Nagy-Szerbia, Nagy-Horvátország, Nagy-Albánia és hasonló koncepciók. Népirtás, város-ostromok…talán még most is folyna a balhé, ha az USA nem jelenik meg, és mint a viccbeli erdész, nem vet véget háborúnak, és nem teszi világossá, hogy aki itt a másik ellen fegyvert fog, azt visszabombázzák a középkorba, amely ezen a környéken ráadásul nincs is túl messze egyébként sem.
A daytoni béke természetesen rossz határokat jelölt ki, de amint a bevezetőben írtam, jó határok nincsenek. A amerikai bombákkal kikényszerített megegyezés jelentősége az európai politikában az, hogy ezekkel a határokkal elvileg számolni kell és lehet. (Meg persze a Kis-Jugoszlávia szétesését követően létrejött újabb határokkal.)
Európa újra nekifuthat, ezúttal Hohenzollernek és Szász-Coburgok nélkül annak, hogy felvegye az itteni országokkal a kapcsolatokat, és elkezdje őket az EU befolyási övezetébe vonni.
Persze vannak itt olyan folyamatok, amelyek ezt nehezítik. A “belső” folyamatok közé tartozik, hogy például az albánok olyan területeken is többséget alkotnak, amely nem Albánia. De ilyen például Macedónia is, amelyet az utolsó pillanatban észbe kapó görögök inkább elismertek, nehogy teljesen bolgár befolyás alá kerüljön.
Fontosabbak a külső okok. Több nagyhatalom, különösen Oroszország és Kína pontosan tudja, hogy noha újra megvan az európai közjogi és diplomáciai felfogás szerinti államszerkezet, ez korántsem áll stabil alapokon. Itt tehát bőven van keresnivaló. Ellentétben az EU-val, ezen a környéken még be lehet ígérni a határok átrajzolását.
Az EU és különösen a németek tehát nem azért ellenzi határozottan az átrajzolást, mert a mostani határok annyira jók. Nem kizárt, hogy a javasolt új határok még akár jobbak is lennének, ki tudja. Ám a létrejött status quo átrajzolása teret nyit olyan folyamatoknak, amelyek megint az egész térség totális destabilizációjához vezetnének és természetesen kínai hídfőállások kialakulásához. Ezt pedig az EU nem akarja, mert nem akar precedenst különböző, hetven éve sikeresen vagy szőnyeg alá söpört vagy kemény munkával a feszültségeket enyhítve jelentéktelenné tett határkérdések felelevenítéséhez. Orbán viszont úgy tűnik hogy igen. Hogy miért, azt csak sejteni lehet, de egyik sejtés szomorúbb mint a másik.
