Van egy játékelméleti példázat: képzeljünk el egy mozit, ahol mindenki rendesen ül. Kivéve egyvalakit, aki feláll, hogy jobban lásson. Ettől viszont a mögötte ülő nem fog látni, tehát az is feláll. Ami miatt most az ő mögötte ülő nem lát, és így tovább, egészen addig, amíg az egész mozi állva nézi a filmet. Egyetlen szabályszegő miatt mindenki rosszabbul járt, mint eredetileg – még a szabályszegő is. Ez az úgynevezett “potyautas” jelenség: amikor mindenki betartja a szabályokat, a “potyautas” előnyt tud elérni azzal, ha ő megszegi őket – egészen addig, amíg egyre többen követik a példáját, és a végén megszűnik a szabály, ami addig mindenkinek megkönnyítette az életét.
Az Orbáni “szabadságharcos” külpolitika lényege eddig a potyautas magatartás volt. EU-tagként rengeteg olyan előnyt élvezünk, amiről egy hozzánk hasonló méretű és gazdasági erejű ország csak álmodozhat. De ez nem volt elég. Orbán rendszeresen megszegte az EU alapvető szolidaritási követelményeit, hogy további rövidtávú előnyöket csikarjon ki magának (nem, nem Magyarországnak, hanem magának). Amikor ennek nem volt azonnali negatív következménye (mivel az Unió szabályai és intézményei az érdekkülönbségek kompromisszumos rendezésére vannak kitalálva, nem pedig rosszhiszemű gecizésre), Orbán egyre inkább felbátorodott, és minden lehetőségnél gáncsolta, gúnyolta és aláásta az EU vezetését.
Ez belpolitikailag be is jött neki, sőt, egy idő után a nemzetközi politikában is tényezővé vált, miután a példáját más populista kormányok is elkezdték követni (különösen a lengyelek). Közben az USA-ban és Nagy-Britanniában is teret nyert a “csak mi számítunk, dögöljön meg mindenki más” diplomácia, és az EU kohéziója vészesen meggyengült. És persze a világban mindenhol megerősödtek az agresszív autoriter hatalmak.
Mostanra jutottunk el odáig, hogy a régi “liberális rend” gyakorlatilag felbomlott, és egyre inkább a két világháború előtti nagyhatalmi versengés válik általánossá. Az EU is eljutott arra a pontra, amikor Magyarországot és Lengyelországot már komoly veszélynek tekinti, és olyan konfliktusokat vállal fel, amik azelőtt az Unión belül elképzelhetetlenek voltak. Egyelőre vihar előtti csend van, a német és a francia választások miatt csak üzengetés megy, viszont pl a korona-segélyt már most visszatartják.
A Brexit kapcsán láthatta a világ, hogy az EU is tud geci lenni, ha akar, vagy rákényszerítik. Márpedig mostanra akar, és rá is kényszerül. Orbánnak az az egyetlen esélye a súlyos seggberúgások elkerülésére az, ha valamelyik nagy európai országban “baráti” populista kormány kerül hatalomra, pl Salvini vagy Le Pen. Ez egyáltalán nem lehetetlen, de pillanatnyilag nem is a legvalószínűbb forgatókönyv. Viszont amennyiben ez mégis megtörténik, az EU igen gyorsan szét fog esni, és akkor ugyanott vagyunk: vége a potyautas szép időknek, Magyarországnak onnantól egy kaotikus és ellenséges világban kell bizonyítania, hogy vagyunk akkora legények, mint amekkora a pofánk. Valahogy nem bízom benne, hogy menni fog…
