Előbb bizonyos borsodi földvásárlásokat kell, kissé pánikszerűen visszacsinálni, mivel az emberek a hitelt meg a százalékot azt nagyon is értik. Az offshore céget meg a trust holding companyt kevésbé. De elég sokan elgondolkodtak azon, hogy vajon hogy néznének rá, ha besétálna a bankba, hogy egy közepesen világvégi helyen venne ezer hektár földet, van nála 5% önerő, a többi kéne hitelbe. Ezt azért megérti az a választópolgár, akinek az ángya térgye is be van terhelve jelzáloggal, és az exanyósa is adóstárs.
A hitelnek van szerepe a másik ügyben is, amelynek szereplőit, miként az előzőt is, nem említem, mert Magánügy és Privátszféra. Mióta a NER elitje elkezdett gated communityban lakni (ez amerikában az őrzött lakópark, ahova a fehér lakókon kívül csak a latino cselédek és a fekete biztonsági őrök mehetnek be, mindenki másra tüzet nyitnak) meg kastélyokat és nagybirtokot vásárolni, azóta van Magánügy és Privátszféra, sőt már törvény is védi.
Persze a törvény csak a kormánypárt Magánügyét és Privátszféráját védi, ellenkező irányba az önfeledt b***zással bezárólag minden oké. Úgy tűnik a privátszférának feltétele a NER-tagsági és egy legalább százötvenmilliót érő ingatlan. Bármelyik hiányában nincs privátszféra. A jogalkotó természetesen mindenki privátszférájára gondol, aztán a jogalkalmazó valahogy kizárólag villákban és luxusautókban talál rá a privátszférára. Ami máshol van, az…well…helóták.
Törvénytisztelő állampolgárként, meg úgy általában jóérzésű emberként igyekszem nem csámcsogni a Magánügyön, holott nem épp jóindulatú budapesti jogász-pusmogásokkal a témában már tele a padlás. Annál is inkább, mert a Magánügyről azt se tudjuk, hogy tényleg megtörténik-e. Azt tudjuk, hogy egy félmondattal elég lett volna cáfolni, valamiért azonban ez nem történt meg.
Egyszerűen úgy gondolom, hogy ez is benne van abban a jó sok százalékban, amikor nem jön össze a házasság. Egyáltalán nem örömteli dolog ez, de Magyarországot ismerve nem is meglepő. Fiatalok összeházasodnak, van elképzelésük életről, karrierről, aztán ez nagyon gyakran annyira másképp alakul, hogy nem férnek be már egymás életébe. Jó lenne, ha nem így lenne, és örülni kell, ha valaki boldog házasságban leéli az életét, de el kell fogadni, hogy ez nem mindig alakul így.
Ez lassan részévé válik a kultúránknak. A környezetemben rengeteg negyvenes éveiben járó ember szervezi az életét úgy, hogy gyerekes nap és nem gyerekes nap van, súrlódnak új férjek, feleségek, partnerek, barátnők. Van aki meg tudja szervezni, van aki nem és harcol a másikkal. Vannak párok akik feldolgozzák, vannak akik harcolnak. Vannak exek, akik az éjszaka közepén rohannak az exhez ha baj van a gyerekkel, és vannak exek, akikből rendőrrel kell kivasaltatni rongyos ötvenezer tartásdíjat. Gyerekek nőnek fel “műfater” és apa keresztnéven szólított új felesége mellett, fél- és egésztestvérekkel.
Jó ez így? Lehetne másképp? Én nem tudom, még egyszer se vágtam bele a Nagy Hivatalos Elköteleződésbe. Kormányunk azonban úgy gondolja, hogy lehet, sőt kell is másképp.
Ezért nehéz megtartani a Magánügy magánügy voltát.
A kormány ugyanis hangosan prédikál családi boldogságról és holtodiglan, holtomiglanról. Engem nem zavar, ha a kormányban se jön mindenkinek össze a holtodiglan, holtomiglan. Viszont nehezen fojtom el a kajánabbik énem, amikor a Házasságról Prédiákálás Hetébe zavarnak be ilyen ügyek.
A közelmúltban a Magánügy mellett volt egy Kisebb Magánügy, egy kis faluban egy takaros, nagyobbacska ház, CSOK-ból felújítva. A CSOK felvétele a házra jogszerű, és alighanem közeleg a pillanat a Magánügy intézése közben, amikor azt a CSOK-ot vissza kell adni. Lesz miből. Néhány havi fizetés az egész, meg ilyen fizetésre azért van piaci hitel, nem lesz azt nehéz kiváltani, főleg, ha ugyanaz fogja bírálni a hitelt, aki a borsodi ügyet is intézte.
És ez a fő bajom. Nagyon sok pár vág úgy bele, hogy a holtodiglan, holtomiglant legalább 20 évre egy combos hitellel is megerősíti. A CSOK és a hitel fújtatójával felhevített lakáspiacon ebből a rengeteg pénzből aztán vesz (ha városban lakik) egy jóindulattal is közepes méretűnek nevezhető lakást. Ha falun lakik, akkor meg húsz év ingázást plusz harminc négyzetméterért cserébe.
Aztán ha jön egy külföldi állás (teszem azt Brüsszelben) vagy akár csak két megyével arrébb, akkor lehet fejet vakarni, hogy mi lesz a még húsz évig ketyegő hitellel. De ez az egyszerűbb része.
Na de mi van akkor, ha elválnak? Ezer oka lehet. Lelki, testi, egzisztenciális és ezek különböző elegyei. A Magánügy is nyilván valamelyik ezek közül. Nem tartozik ránk, hogy melyik. Az viszont tartozik ránk, hogy ha valakinek nem szalad be havonta nettóban a háromgyerekes maximum CSOK jó nagy része, annak nagyon nehéz lesz. Nem tudják egymást csak úgy kiváltani a hitelből, kivásárolni a lakásból. És sajnos ilyen ügyből nincs kevés, és prognosztizálható, hogy még lesz is. A csak az ingatlannal összetartott családokban felnőni meg nem épp rózsás perspektíva.
Csak éppen ez a jogalkotót nem érdekli. Mondhatni ez legyen az állampolgár magánügye. És természetesen ne foglalkozzon a jogalkotó Magánügyével, hiszen a jogalkotó megkérte erre. Mi sem természetesebb, hogy a polgár majd nem foglalkozik vele. Nem?
