Az idők változnak, de van, mi örök – mondhatnánk, de nem mondjuk, mert nem tartjuk igaznak. Ennek ellenére érdemes egy kört futni a jó Bergerac-kal, aki egy szokványos Bullying szituációba keveredve nem magát a body shaminget (Önnek az orra… hm… az orra… nagy) tette szóvá, hanem egyszerűen csak hiányolta a stílust, a szellemességet és az eleganciát a pocskondiázó vicomte szavai mögül. Hát a konfliktus így, vagy úgy, de mindenképp kaszabolással rendeződött volna, ezért látszólag kevés a történet számunkra is hasznos tanulsága, de mégis van ilyen.
Létezik olyan, egyébként teljesen elfogadható nézet, miszerint a szó tett. A szavaknak hatalma van, lehetnek ártalmasak, gyakran használt eszközei a bántalmazásnak. Jelentésük pedig konvenciókon alapul. Nem igazán lehet ezzel vitatkozni, de mióta a kérdéskör nem csak a nyelvészeket és az osztrák állampolgárságú filozófusokat foglalkoztatja, megjelent egy olyan, inkább politikainak nevezhető irányzat is, ami jószándéktól vezérelve elkezdte szavainkat a fenti szempontok alapján górcső alá venni.
A példát azért kezdem a “szerelemféltéssel”, mert most éppen azzal foglalkoznak páran pár poszt erejéig más oldalakon. Ha eltekintünk attól, hogy egy műszóról van szó, ami ráadásul (mint azt Kerekes-Nagy Gáspárnak és kollégáinak köszönhetően megtudtuk) a hatályos Btk.-ban már nem szerepel, akkor is ott van az a probléma, hogy ez egy kifejezés, aminek pont annyi köze van a szerelemhez és a féltéshez, mint az első bekezdésben használt “kört futni” fordulatnak bármiféle körökhöz és futásokhoz. Féltékenységet, kielégítetlen birtoklási vágyat, ebből eredő elnyomást és emberölés esetében indítékot jelöl. Ennek ellenére a bírálóknak igazsága vagyon. Rettentően indokolatlan és slendrián dolog ezt a terminus technikust egy újságcikkbe copy/paste átemelni. Annál is inkább az, ha tudjuk, hogy ezrek lesznek (amúgy tök alaptalanul) a plafonon tőle. …de a fő probléma az, hogy maga az újságírás valódi célja, a tájékoztatás, az információ terjesztése a valódi vesztes azáltal, hogy egy hergelésre alkalmas fordulat oltárán feláldozzuk.
Igen, puskaporos hordó (nem szó szerint ám) a hergelési potenciál és a hergelési küszöb kényes viszonya, vagyis az, hogy mi a sértő, min sértődünk meg. A probléma nyelvi közegben kialakított safe space igényét teremtette meg sokakban, ennek megvalósítása viszont nehézkes. Olyasmikbe szoktunk belefutni, mint a migráns kifejezés, ami bár határőrizeti műszóként évtizedek óta jelen van a magyarban eredetével megegyező jelentéssel, de hát nem így terjedt el a köznyelvben. A tünti kifejezés is összefideszeződött, de ha kicsit a képnyelvek felé is elkalandozunk, akkor a kokárda is orbános lett, sokan ezért nem tűzték ki. Aztán még itt van Emese, aki nem lehet tökös akkor sem, ha amúgy a kifejezés szinonimaszótárban szerepő változatai teljesen nemsemlegesek, hiszen ha az etimológiát nézzük, akkor valóban leszállt herékről van szó, a fordulat egy sötét kor szüleménye. Vannak olyan kifejezések, mint a “b” betűs szóból képzett ige, ami kontextustól függően jelenthet verbális bántalmazást, de szlengben jelenthet tárgyakkal való matatást, szerelést is. Van olyan, mint a tesó, tesa, ami társadalmi kontextustól, csoportszabályoktól függően eltérő reakciókat válthat ki.
Tehát annak az elképzelésnek, hogy egy magát kompetensnek tekintő közösség tábortűz mellett gitározva eldönti azt, hogy mely szavakat kell piros filccel áthúzni, száműzni ahhoz, hogy a gondolatbűn lehetőségét is kizárjuk, nem sok realitása van. Akkor se, ha igen széles ez a csoport és még csak nem is gitározik.
Nem azért, mert sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy legyenek szavaink a bántásra. Sokkal inkább azért, mert a nyelv természetéből adódik, hogy bár mi alakítjuk, de ez a legritkább estben sem úgy működik, hogy fogjuk a zsiráf szót és kicseréljük a foltos nyakorjánra, a pumát meg betiltjuk, hiszen érett nők… Mindegy.
De mindennél fontosabb talán Cyrano tanítása:
“….Ez szimplán hangzik… Így nincsen hatása!
Mondhatta volna szebben, kis lovag,
Más-más hangnemből… Így ni, hallja csak:
Kihívón: “Én nem járnék ám vele!
Sebészt hivatnék, hogy metélje le!”
Barátilag: “Hisz findzsájába ér!
Igyék vederből, abba belefér!”
Leírón: “Csúcs, mely veri az eget!
Hegyfok! Mit hegyfok? Roppant félsziget!”
Kíváncsian: “Mit rejt e hosszú tok?
Tollszár van benne, vagy gyaníthatok
Papírvágó kést, ollót is talán?”
Kecsteljesen: “Ön nagy barátja, lám,
A madaraknak! Póznát tart nekik,
Hol magukat jól kipihenhetik!”…”
…vagyis nem a szó bánt, hanem az ember. Ha pedig bántó és bántott nem jut egyezségre e helyütt, akkor kardozni fogunk (de nem szó szerint ám).
(majd a Széplábi lektorálja nyelvészetileg, ha akarja)
