Minap Ésik dr ment át református lelkipásztorba, s mielőtt talárja csücskébe akasztott hüvelykujjakkal , kitárt kézzel áldást osztott volna, prédikált.
Nagypénteken emellett Konok Péter osztotta meg gondolatai saját oldalán (nem linkelem, meglelhető), ami ott is, de egy (mondjuk) baráti-szakmai csoportban is nagy vihart kavart, mondván sérti a hívek vallásos meggyőződését.
Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy a húsvét Krisztus kereszthaláláról való megemlékezés ideje és a feltámadás ünnepe, amit egyes emberek valahogy mindig összekevernek saját vallásos önreflexiójukkal. Szögezzük le, amit Konok ír Krisztusról, mind egy szóig igaz, ti Krisztus nem nősült, nonkomform volt, csavargókkal (aka apostolok) barátkozott, maga is vándorolt, szegényekkel és betegekkel haverkodott, a templom rendjét se tartotta meg, stb, sőt a kenyérszaporítás után forgalmi adót sem fizetett (a közétkeztetési kérdésekről, mikoris 4000 embert /nőket-gyermekeket nem számítva/ lakatott jól, nem is beszélve). Elég punk arc volt. Ehhez képest tanítása a felebaráti szeretetről, az elesettek megsegítéséről, altruizmusról, a vagyonról lemondásról, mások meg nem ítéléséről, csomó olyan dologról szól ami az emberi természettől, pláne a modern embertől eléggé messze esik.
Én pedig azon morfondírozok, hogy lehet az, hogy bár húsvétkor a krisztusi tanítás mibenlétéről, az őáltala hozott személyes áldozatról, a krisztusi (keresztény) tanítás ideája és saját életünk aktuális különbözőségein lehetne s kellene elgondolkodnunk, kissé alázatosan elismerve, hogy igen nagy a szakadék e kettő között, s elmélyülhetnénk, mit tegyünk hogy az eszméhez a gyakorlati életben is közelebb jussunk (aka jobb emberek legyünk), vannak akik megsértőnek azon, hogy ezen el kéne gondolkodni, mert milyen provokatív meg méltatlan ünneprontás (!) már ez. És ekkor jöttem rá, hogy van akinek nem az az ünnep, hogy hite szerinti Megváltó, ki őérette életét adta élő áldozatul, csodás módon harmadnapon feltámadott, hanem önzően önmagát ünnepli az, akit például a konok gondolatok sértenek, hiszen azok önnön ünnepét rontják el önmaga előtt.
Mert hát rájöttem, hogy a farizeusok még köztünk élnek, többen s inkább min korábban, s nagy az ő nyomoruk. Az átlag hívő (vagy legalábbis valamiféle transzcendenciában hívő, de legalábbis morális lény) itt Európában a krisztusi tanítást akkor is zsinórmércének tekinti, ha maga lagymatag az ő hitében, vagy ateista vagy agnosztikus vagy materialista. Tetszik vagy sem e krisztusi tanok áthatnak bennünket, azokat jó és nemes életvezérlő elveknek tartjuk, de megfelelni nekik számunkra nemhogy nehéz de lehetetlen, gyarló (s születéstől bűnös) mivoltunk okán. Nehéz e kettősséggel , ti a sollen és a sein eltérő mivoltával, feloldhatatlan ellentmondásával megküzdenünk avagy megbékélnünk, nehéz gyarló mivoltunk elismerése, nehéz hibáink beismerése (mert mást hibáztatni, az viszont oly egyszerű), nehéz gyarló céljaink s eszközeink kritikája a jobbítás érdekében s nehéz beismerni hogy ez nem mindig megy, maradunk ugyan olyan gyarlók mint esendőségünk, bűneink beismerése előtt.
Ehhez képest egy képmutató farizeusnak azzal a háromszöggel kell megküzdenie, hogy ráadásul ő önnön hitét kifejezetten kifelé élve vallásosnak s tökéletesebbnek mutatja, mint valójában, ez az ő kifele megélt, homlokzatra kiplakátolt makulátlanra megrajzolt hite amit nem érhet gáncs és kritika, mintha a lelki vívódás pláne annak nyilvános elismerése bizony megártana a pedigréjének. Nyilván könnyebb a vallásosság cifra gönceit ruhaként magunkra aggatva nyilvánosan vonulni, külsőségekbe kapaszkodni mint egy körmenetben tettetett ájtatossággal vonulni (hadd lássa a többi ember mi mennyire jámborak vagyunk) , hisz az kézzelfogható s egyszerű fogódzó. Világos igazodási pont: láttatok, látszom, hát vagyok. S ha annak látszom bizonnyal az is vagyok, szégyen ki kétségbe vonja nyilvánosan s hangosan állított vallásosságomat, s várják a világ visszaigazolását: igen, te egy becsületes, jó keresztény, jámbor hívő vagy, Isten szeret téged. Csak hát ezen emberek, ha kissé magukba néznek, pontosan tudják, hogy nem ettől a külsőségtől lesznek ők becsületes jó keresztények, jámbor emberek. És ez még nehezebben feloldható ellentmondást, frusztrációt s dühöt szül, kognitív disszonanciát. Azzal a legnehezebb együtt élni önmagunk számára.
Ezzel együtt akik ezen külsőségek megkérdőjelezésén, kritikján, a szembesítésen való megsértődést választják a belső konfliktus, a kognitív disszonancia feloldásának eszközéül, valójában nem hitüket, hanem a hitről alkotott önhitet élik meg ünnepként, s ezen csalfa , hitnek-vallásnak nevezett önző, mert öncélú és önigazoló , külsőségekkel felcicomázott önreflexió nyilvános felismerését , a farizeus képmutatás leleplezését élik meg hitük-vallásuk megsértésének. De ne essék félreértés: ez nem hit, s messze nem az, amit Krisztus tanított, ez csak a durcás, hazugságon kapott kiskamasz reakciója, aki haragszik az ő atyjára, amiért az szembesíti azzal, hogy amit gondol s amit tesz, az különböző, s ettől megszégyenül. Ezért oly dühösek s egresszívek a modern farizeusok, amikor szivárványos szoborral vagy konok gondolatokkal találkoznak, ami relativizálja önfelmagasztaló pszeudohitük mocsárra épült roskatag várát, mely elég gyorsan elsüllyed a sziklára épülthöz képest.
Pedig , mint Krisztus mondá, „boldogok a szelídek”. S itt hadd idézzek Victor Andrástól (in), verbatim s végig, mert se jobban sem rövidebben nem lehet összefoglalni, miként viseljék az igaz keresztények, sértődés heylett, ha próbatételnek vetik alá a hitüket:
„A hegyi beszéd elején olvasható „boldog-mondások” értelmezésének könyvtárnyi irodalma van. S ez érthető is, mivel a megfogalmazás szándékos tömörsége egyben kikerülhetetlenül kifejtetlenséget is jelent. Olyan súlyú állítás minden mondata, hogy évszázadokon át lehet vitatkozni a pontos jelentésén, s akkor sem érünk a végére.
Most kiválasztott versünk:
„Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” (Mt 5,5) Azt tudjuk, hogy Jézus itt a zsoltárokra utal vissza: „A szelídek pedig öröklik a földet és gyönyörködnek nagy békességben.” (Zsolt 37,11) Azt azonban csak érezzük, hogy mit is értett itt azon, hogy „szelíd”. S az végképp külön kérdés, hogy mi a megfejtése annak, hogy „öröklik a földet”.
Talán közelebb kerülünk a helyes értelmezéshez, ha megnézzük az eredeti szó jelentéscsokrát. Minthogy Máté evangéliuma görög nyelven íródott (vagy ha volt is arám eredetije, azt nem ismerjük), a görög szó jelentésrétegeit kell megnéznünk. Ezek: békés, béketűrő, galamblelkű, szelíd, gyöngéd, jámbor, kezes, csendes, nyájas, szerény, mértéktartó, puha… Ebből a listából elég jól kirajzolódik annak az embernek a jelleme, viselkedése, értékrendje, akiről Jézus beszél.
Gazdagítja a képet az, ahogyan Pál tanítja a gyülekezeteket: „Mint Istennek szent és kedves választottai, öltsétek magatokra az irgalmasságot, a jóságot, a szelídséget és a türelmet.” (Kol 3,12)
Még világosabbá válik a mondat üzenete, ha hozzávesszük Jézus tanítását az erőszakról és a gonoszságról. „Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért és fogat fogért. Én viszont azt mondom néktek: Ne álljatok ellene a gonosznak, hanem ha arcul ütnek jobb felől, tartsd oda a bal arcodat is.” (Mt 5,38-39.)
Nem nehéz meglátnunk itt az alapvető rokonságot Jézus tanítása és az indiai vallások jól ismert „ahimsza” fogalma között. Maga a szanszkrit szó ‘erőszakmentességet’ jelent – de értelmezhetjük úgy is, hogy ‘nemártás’, ‘nem-bántás’ – s nemcsak a testi (fizikai) bántást tiltja, hanem a szavakkal, sőt gondolatokkal való sértést is. „Ne bánts meg senkit, nemcsak tettben vagy szóban, de gondolatban sem!” – tanítja.
A dzsainisták az ahimsza hűséges követői. Ahol mennek, mindig söprik maguk előtt az utat, nehogy véletlenül rálépjenek egy hangyára. Megszűrik az ivóvizet, de nem azért, hogy nekik ne ártson, hanem hogy megmentsék az esetleg benne lévő parányi élőlényeket.
Az „ahimsza” szelídsége ugyanolyan végletes, mint Jézus „ha megütnek jobb felől” tanítása. Következetesen hangsúlyozza ugyanis, hogy még az erőszak megfékezése is erőszakmentes legyen. Ismert történelmünkben talán Mahatma Gandhi és követői mutatták a legnagyobb hatású példát az ahimsza lényegéből, amikor az életveszélyesen durva fizikai agresszióra sem válaszoltak erőszakkal, hanem „csak” mentek tovább százan és százan rendületlen nyugalommal azon a kapun át, amelyet a gyarmatosító angolok – apartheid elkülönítés céljából – megtiltottak nekik.
Gyönyörű párhuzam az is, hogy amiként a görög szónak is van olyan jelentés-árnyalata, hogy ‘szerény, mértéktartó’, úgy az ahimsza is azt tanítja, hogy „Ne végy el többet, mint amennyire szükséged van! Ne hordd el a hegyeket, hogy palotákat építs a kövekből, ha egy kunyhó is megteszi! Ne szakítsd le meggondolatlanul az út szélén növő virágokat…” (Ld. a Zöld Szív Ifjúsági Természetvédő Mozgalom alapelveit is!)
S vegyük észre, hogy ez az értelmezési vonulat már nagyon közel vitt minket a teremtett világ megőrzésének kérdéséhez. Mert nagy – de sajnos inkább csak „költői” – kérdés, hogy vajon mi, modern emberek méltók vagyunk-e arra, hogy örököljük a földet. Szelídek vagyunk-e teremtmény-társainkkal, élő és élettelen környezetünkkel, vagy akár a másik emberrel szemben? Valljuk meg, hogy sajnos nem, vagy legalábbis nem annyira, mint lehetnénk!
A magát büszkén kereszténynek (keresztyénnek) – azaz Krisztus-követőnek – valló európai kultúra nem jeleskedett az elmúlt ezer évben a „szelídség” tanításának követésében. Sajnos százszor több példát találunk arra, hogy az európai emberek, csoportok, népek durva, vad, brutális, erőszakos, agresszív, kegyetlen módon viselkedtek. És e mögött leginkább a hatalom és vagyon iránti mértéktelen vágy volt a mozgatórugó. Nem követtük sem Krisztus, sem az ahimsza tanítását. Többet vettünk – és veszünk – el, mint amennyire valóban szükségünk volt vagy van; elhordtuk a hegyeket, hogy fényűző palotákat építsünk, amelyek sokszor csakis a kivagyiság produktumai voltak; gond nélkül kipusztítottuk – és ma is pusztítjuk – az út szélén, vagy a réteken és erdőben növő virágokat…”
