A tegnapi nap belterjes budapesti eseménye, hogy Bauer Tamás jó nagyot rúgott a pofonfa törzsébe, miután aláállt.
Ha valaki az elmúlt tíz évben kezdett foglalkozni politikával és annyira nem ismeri Bauert, egykori SZDSZ-es felsőértelmiségi, akiről mindenki egyöntetűen (kivéve persze az antiszemita hőbörgőket) azt mondja, hogy kiváló és okos férfiú, és baráti körét leszámítva mindenki úgy gondolja, hogy nagyon rossz ötlet őt bármiféle választáson elindítani, ugyanis az értelmiségi gőg elég rosszul fizet a választásokon.
Bauer életrajzában kényes pont, hogy az apja az AVH alezredese volt. Az alezredes a nálunk akkoriban bevezetett és azóta is meglévő szovjet típusú struktúrában egy jellegzetes rang. Egy tiszt rendes előléptetéssel az alezredesi rendfokozatig juthat el, vagyis ha valamelyik egyenruhás testületnél becsülettel nyugdíjig végigszolgál, akkor alezredesként fog nyugdíjba menni, esetleg kitüntetésként a nyugdíjazása napján reggel előléptetik ezredessé. Az ezredesi ranghoz már beosztás kell, vannak olyan parancsnoki posztok, ahova már vagy plusz végzettség, vagy valamilyen kivételes képesség, netán kivételes politikai megbízhatóság kell, vagyis míg alezredesből több ezer szolgál egyszerre, ezredesből már legfeljebb néhány száz, és abból is csak azért ilyen sok, mert tipikusan például a katonai attasé a követségeken ezredes szokott lenni.
Maga az a körülmény tehát hogy valaki alezredes egy szovjet típusú katonai struktúrában azt mondja el, hogy magas rangú, önálló intézkedésre képes (mai vállalati terminológiával: szenior) szakember, de a szervezet szempontjából lényeges döntéseket még nem hoz, az egy szinttel felette van.
Bauer belement abba, hogy egy facebook posztban az apját mentegesse. Ennek érdekében elkövetett pár csúsztatást, amelyet az index kéjjel le is leplezett. Könnyű lenne elintézni Bauer posztját annyival, hogy vén hülye, de ez hiba lenne, ugyanis vannak tanulságok.
Van a posztban egy életrajzi bevezető, amelyből kiderül, hogy Bauer Miklós már legalább 2-3. generációs értelmiségi volt, fiatal korában már 4 nyugati nyelven beszélt, felesége Jutka pedig Berlinben nevelkedett és folyékonyan beszélt németül. Sokaknak jelentős az is, hogy mindezt zsidóként tették, aminek biztos sok szempontból van jelentősége, de szerintem eltereli a figyelmet a lényegről. Persze, van jelentősége, különösen azért, mert a történet az épp hogy túlélt holokauszt után játszódik, és valószínűleg hozzáad bizonyos döntésekhez, viselkedésekhez az, hogy pár évvel korábban kik, mit és kikkel szemben engedtek meg maguknak.
De Bauer Miklós zsidósága és a holokauszt hatásainak elemzése eltereli a figyelmünket valamiről ami ugyanilyen fontos. Nézzük meg, ott van egy vitán felül kivételes képességű ember, aki hatalomhoz jut. A története a szociáldemokrata és kommunista kezdeményezések körül indul, ellenáll a kor egyre szélsőségesebb jobboldali eszméinek, és csupa olyan eszme hatja át a gondolatait, amely nemes és mindenki számára jobb világot hozna el. Igazságosság, egyenlőség, a dolgozó emberek jóléte…és persze a forradalom.
Én itt érzem a máig érvényes tanulságot. Bauer Miklós félresiklott élete mutatja meg, hogy hova visz az, amikor egy papíron nagyon szépen hangzó eszmét (vagy bármilyen más eszmét) nem organikusan, hanem az Egyedül Helyes Eszme felsőbbrendűségéből kiindulva, erőszakkal vagy erőszak által támogatva (Vörös Hadsereg, ugye…) vezetünk be.
Azért kell elolvasni, mit ír Bauer az apjáról, és hozzáolvasni, mi történt valójában mert valóban nem azt látjuk, hogy valami degenerált barom készült volna már a húszas-harmincas évektől arra, hogy kényszervallatásokban vegyen részt. Ellenkezőleg, egy kiváló eszű, hatalmas műveltségű és minden bizonnyal jóindulatú emberből lett az ÁVH alezredese.
A Múzsán ezért kezeljük fenntartással a manapság újra divatos radikális baloldalt, az erőszakos zöldpártiságot. Nem azért mert nem gondoljuk úgy, hogy a boldog élethez a lehető legtöbb embernek joga van. Nem azért mert nem gondoljuk, hogy a környezetszennyező pazarlás ellen tenni kell. Hanem azért, mert ha véletlenül ezek a mozgalmak (és jobboldali radikális ellentéteik) hatalomhoz jutnak, akkor újra egyetemet végzett finom értelmiségiek fogják magukat a pincében találni, és – természetesen utóbb büntetőjogilag meg nem állapítható módon – fogják mondani a legényeknek, hogy még egy vödör víz, és még egy ha nem akar beszélni a gyanúsított.
Az, hogy ezt Bauer az apja esetében menteni próbálja, az teljesen természetes dolog. Még sajnálnám is, ha nem lenne tele a XX. század végének irodalma olyan, Bauerhez hasonlóan kivételes műveltségű emberekkel, akik képesek voltak a sajnálat és az emberi tragédia mellé pontosan ugyanakkora súllyal odaírni, hogy az, amit az apjuk csinált, magyarázható de nem menthető. Javított kiadás, ugye. Magyarázni, kontextusba helyezni a dolgot, nagyon nem ugyanaz, mint felmenteni.
