Hosszú Katinka 32 évesen nem nyeri hülyére magát: az ország 45% ostoba libának nevezi aki addig hisztizett és bulvárcelebkedett, hogy nem készült fel rendesen a Haza képviseletére. Másik 45% pedig nemzetárulónak nevezi az előző 45%-ot, mert nem arccal a porban fekszik Katinka korábbi eredményei előtt. Maradék 10% kifejti, hogy érthetetlen, hogy embereket ez érdekel.
Aztán Cseh László 36 évesen jó úszással, de érmet nem szerezve búcsúzik, az előző 90% egyöntetűen könnyek között búcsúzik a mi Lacikánktól. (a 10% egyre látványosabban ásítozik).
De minden vég egyben kezdet is, hiszen a korábbi Krisztikék, Ágikák, Lacikák és Katinkák után itt van nekünk a mi Kristófkánk, az újabb Dávid, aki megmutatja a Góliátoknak, mit ér ez a Kis Ország Nagy Szívvel.
Én maximálisan tisztelem ezeket a sportembereket azért, amit elértek, hihetetlen áldozatok árán. Nincs bajom egyikkel se, és örülök, ha szép eredményt érnek el. A körítés viszont taszít. Egerszegire és Darnyira emlékszem gyerekkoromból, ők voltak az akkori magyar úszócsodák, akire egy egész ország projektált, aztán jöttek az egyre újabb generációk, és mi magyarok mindegyikre pontosan ugyanolyan hisztisen projektálunk.
Szerintem ez hasonló abúzus, mintha 9 éves korukban egy kulcsra zárt öltöző magányában fogdosnánk őket. Ezek emberek, akiknek néha jól sikerül egy verseny, néha nem. Ezen szurkolóként lehet örülni és lehet bánkódni. Mi azonban nem ezt tesszük, hanem komplexusainkat éljük ki úszóruhás fiatalokon.
Mert az úszás Hagyományos Magyar Sikersportág. A mountain bike nem az, így érdekes módon Vas Blankának és a negyedik helyének sokkal természetesebben tudunk örülni. Bár ott is volt egy kis bátortalan kicsilányozás, amit én 19 éves, olimpiai negyedik helyezett nőként biztos kikérnék magamnak. A kicsilányozás kisajátító. A kicsilány az a mi lányunk, aki nagyon szép bizonyítványt hozott haza, de péntek este nem engedjük el bulizni, főleg nem azzal a kis pöccsel, aki majd valami kapualjban fogja fogdosni a mi kicsi lányunkat. Hogy olimpikon? Hogy előre köszönnek neki a biciklizés nagyjai? Hogy a nagy biciklis oldalakon cikk van róla, hogy ki ez az új klasszis? Nem, ő kicsilány.
De mondom, Vas Kata Blanka még egész jól megúszta a kicsilányozást, Hosszú Katinka viszont 32 évesen még kicsilány. A nemzet egyik fele meg van sértődve, hogy csak négyes matekdolgozatot írt, bezzeg diszkóba járni volt esze! A nemzet másik fele pedig védelmébe veszi a kicsilányt, ne tessék már olyan szorosan fogni, kedves Kicsilány-anyuka.
Tovább menve, szinte minden sportágban szembejön valami idegbaj. A sportlövők között az olimpia előtt volt méltatlan színvonalú konfliktus, a vívóknál (Áron kicsi fiunk megmutatta a világnak!) valaki jó ötletnek tartotta négy nagyjából egyidős barátnőből álló csapatból kivenni az egyiket és betenni oda valakit, aki az anyjuk lehetne, mondván előrébb van a ranglistán. Hatttttalmas meglepetésként ezután a “csapat” két részre omlott, és az utólag berakott vívó schmittpáli értelemben, bár azért egy asszóban a pástra lépve, szerepelt az olimpián. Bravúros csapatvezetői döntés, szerencse, hogy nem volt a közelben a Csele-patak, az ilyen parancsnoki teljesítmények után bele szokás fulladni.
1996-ban, amikor még sokkal aktívabb sportnéző voltam, bronzérmes lett a női kézilabdacsapat. Már annak a csapatnak is a teljes pszichológiai szétesés volt a fő problémája, egy simán aranyra esélyes társaság, akiket a saját mentális hullámvölgyeik akadályoztak meg a nyerésben. Ez 25 éve volt, na azóta nem sikerült a kézilabdaszövetségnél felvenni néhány jó pszichológust, aki megoldaná, hogy a válogatott ne szerepeljen rendszeresen mélyen a tudása alatt. Állandó műfaji elem az 50-60 éves férfi edző a pálya szélén, aki nem érti, hogy mi történik, és üvöltözik, majd utána lenyilatkozza, hogy nem érti, hogy mi történt. Nem azt mondom, hogy Nők Lapjától igazoljanak edzőt, de talán nem ártana kipróbálni egyet, akinek legalább elképzelései vannak a dologról.
De hagyjuk is a kesergést, mert jön a kajak-kenu, ahol újabb kicsifiúk és kicsilányok fogják megmenteni a Haza Becsületét, lesz néhány aranyérem, és így Covid után ha összességében meglesz az az 5-6 arany már jók leszünk. Lenyomjuk a tótocskákat és a szőröstalpúakat, megmutatjuk, él nemzet e hazán.
Közben ökölbe szorult arccal nézünk.
Tudom, utópia de én olyan magyar olimpiát szeretnék nézni, ahol nem arról van szó, hogy hány aranyat nyerünk és a Kicsi Lány és a Kicsi Fiú hogy bizonyít. Hanem sokan kijutnak. Az ország sok jó birkózóklubjából szereznek egy csomó kvótát, aztán ha valakinek kijön a lépés jó, ha nem jön ki a lépés, úgy is jó. Ugyanez cselgáncsban, ökölvívásban, más egyéni sportokban. Ha sok jól működő fociegyesületből össze lehetne szedni 20-20 a felnőtt csapatba épp csak felvitt fiút-lányt és kijutnának az olimpiára. Ha az olimpiai csapat sok vidám emberből állna és nem néhány Kicsi Fiúból és Kicsi Lányból, akik összeszorult gyomorral menetelnek a megnyitón, hogy vajon sikerül-e megfelelni az elvárásoknak.
Tudom, ez már profi sport, és sokaknak ezt be kell illeszteni a felkészülésébe, a versenynaptárába. De éppen ezekben a sportokban tudja mindenki, hogy az olimpiai érem jó dolog, de a legtöbb sportban vannak nagyobb dolgok. Richard Carapaz elképesztő versenyzéssel nyerte az országúti kerékpárt, de emlékezni arra fognak, hogy a Touron viszont Pogacar jobb volt.
Ezért lenne nagyon jó, ha az olimpiát kicsit lazábban tudnánk venni. Olyan egészséges ország módjára.
