Olvasom, hogy az EU Bizottság a növekedési pálya javulását prognosztizálja az egész EU-ban, így Magyarországon is. Az államadósságunk az EU-s átlag alatt lesz, lesz viszont cserébe infláció, amely Magyarországon az EU átlag duplája lesz. Valószínűleg igazuk van.
Ez azért érdekes, mert az inflációt meghatározót tényezők közül nagyon sok független attól, hogy egy ország mennyire gazdag, szegény, fejlett, fejletlen. Régebben voltak abból különbségek, hogy az egyik országban 1000 rabszolga/jobbágy/munkás kellett egy bizonyos művelet elvégzéséhez (mondjuk a krumpli felszedéséhez) a másikban pedig végigment három traktor és felszedte ugyanazt a krumplit fele annyi idő alatt. Az EU belső piacán és az abban létező, köz- és magánkézben levő elosztási mechanizmusokban ezek a különbségek egyre növekvő részben kiegyenlítődnek. Nincs már olyan, hogy a német gazdának jut egy menő Fendt traktor, míg a magyar kénytelen valami lerúgott MTZ-vel szántani. A magyar mezőgazdaság jelentős része ugyanolyan integrált modellek szerint folyik, mint az osztrák vagy a belga. Persze különbség ettől még milliónyi van, de az alapvető műszaki és gazdasági feltételek hasonlóak. A maradék különbségeket pedig elmossák az EU nagyszerű logisztikai adottságai és az arra települő cégek. Az olyan nagy bolthálózatok, mint a nálunk az élelmiszer-kiskereskedelmet uraló diszkontláncok, valójában a logisztikai optimalizálásból élnek. Miközben a versenyt a saját szektorukban korlátozzák (kisboltok megfojtása), más szektorokban viszont kegyetlenül fokozzák, elérve, hogy az árutermelés olcsó legyen.
A folyamat vége az, hogy a parizer árában jelentős különbség nincsen Hamburg és Fehérgyarmat között. Nyilván Hamburgban több fogy a minőségi sonkából és kevesebb a szójából és csirkeaprólékból darált parizerből, és a bolt se a saját maga ellensége, nyilván más haszonkulcsokkal dolgozik ott mint itt. De ezek együttesen sem jelentik azt, hogy az áruforgalomban olyan különbségek lennének, amelyek nagy inflációs különbséget indokolnak. Nincs az, hogy itt mondjuk ellátási problémák miatt egekbe szökik a disznóhús ára, ott pedig nem.
A nyersanyagok piaca szintén globális, az emelkedő olajárat pontosan ugyanúgy érzi meg Portugália, Svájc, Szlovákia és Magyarország. Nyilván, van olyan hogy egyik országban több rajta az adó, a másikban meg kevesebb, innen ered például az utolsó szlovén kúton csurig tankolás rituáléja, ha Olaszországba megy az ember.
Amikor tehát az EU-n belül van magas infláció valahol, akkor legkevésbé a gonoszbrüsszelre kell gyanakodni. Például a Biden-féle várható gazdaságpolitikai fordulat mindenkit pontosan egyformán fog érinteni. Az amerikai gazdaság fejlesztésébe bezúduló pénz, az ottani jövedelemadó-növelés, a szociális rendszer további reformjai hatni fognak a világgazdaságra, legvalószínűbben úgy hogy Amerika fogyasztani fog és nyersanyag-igénye lesz. Ez pedig globálisan növelni fogja az inflációt, az olajtermelő országok addig akarnak ezen keresni, ameddig a gazdaság felpörgése nem megy olaj nélkül. De nem véletlenül volt a múlt hét egyik legizgalmasabb híre, hogy a Rajna vidékén lítiumot találtak, az is egyre fontosabb nyersanyag.
Ezek tehát minden országnál egyformán jelentkeznek, miként az EU-ból jövő fejlesztési pénzek is. Miért lesz duplája hát a magyar inlfáció az EU-s adatnak a Bizottság szerint? A dolognak rengeteg tényezője van, amelyeket kimerítően talán fel se lehet sorolni.
Mindenképp kifizetjük annak az árát, hogy itt nincs euró. Ez önmagában nem lenne gond, hiszen a kisebb valuták árfolyama általában együtt mozog a térségükben mértékadó nagyéval, kivéve ha az országban valami baj történik. De nálunk olyan különösebb baj (egyelőre) azért nincsen, nem szállta meg fiatal ezredesek csoportja a parlamentet, vagy vitte el a fél országot egy árvíz.
Nálunk az van, hogy a nemzeti valuta árfolyamának elengedése gazdaságpolitikai eszköz, méghozzá bátran használt eszköz. Nagyvonalúan megfeledkezik arról az általános bölcsességről, hogy aki monetáris kardot ragad, monetáris kard által veszhet el. Hosszas araszolás és néhány nagyobb kilengés után ott tartunk, hogy a 350 feletti EUR árfolyam teljesen természetes, legfeljebb akkor berzenkedünk, ha a 360-370 forint körüli sávba leng ki. Márpedig ki szokott lengeni. Ez az ide élelmiszert és más árukat beszállító cégeknek kockázat, amely kockázat ellen különböző, itt most nem részletezendő pénzpiaci manőverekkel védekeznek. A termékek árazásában ez kétféleképpen jelenik meg: az egyik az árak folyamatos emelkedése, a másik pedig az említett, a nagyobb kilengések elleni pénzpiaci eszközök költségének beépítése az árba. Ez utóbbi felárként jelentkezik a többi ország áraihoz képest.
További inflációs kockázat a gyenge magyar piac. A piac önmagában nem véd az infláció ellen, sőt, az infláció egy nagyonis piaci tünet. A piac annyit tud tenni, hogy ott az árváltozások a katasztrofális eseményektől eltekintve kiszámíthatóan és érthetően jelentkeznek. Ettől persze simán lehet ez lórúgás-szerű árváltozás, amint azt mindenki tapasztalhatja, aki próbált mostanában biciklit venni.
Amikor az állam nekiáll gazdaságot serkenteni azzal, hogy bizonyos szektorokat “megtol” akkor annak viszont hirtelen és piaci logikával legfeljebb utólag magyarázható következményei lesznek. Más szavakkal, az állam átveszi a koronavírus-járvány szerepét azzal, hogy hirtelen és a piac logikájából nem levezethető hatásokat kelt. Persze nem feltétlenül kell Milton Friedman módjára utálni minden beavatkozást, mert ennek is megvannak a maga hátulütői.
A magyar infláció azonban legalább részben állami piaci beavatkozás eredménye. Az itt összeszerelő üzemet nyitó nagyvállalatoknak nyújtott kedvezmények oda vezetnek, hogy (a gyenge forintnak is köszönhetően) a nagyvállalat képes helyben relatíve magas bért ajánlani a munkavállalóknak. Mivel azonban nem analfabéta kulimunkásokra van szüksége, hanem írni-olvasni tudó, kulturált munkaerőre, elszippantja a környék kis- és középvállalataitól a munkaerőt, akik nem képesek lépést tartani vele. A multi eleve versenyelőnyben van, hiszen úgy fizet forintban bért, hogy euróban van bevétele, ha még a járulékokat is elengedik neki, akkor a két hatás összegeként úgy képes akár durván ráígérni a környékbeli vállalkozók béreire, hogy az ő profitját ez egyáltalán nem befolyásolja. Amikor tehát örülünk hogy X cég Egyházastoportyán térségében 300 munkahelyet teremt, nyugodtan számolhatunk úgy, hogy abból 200-at mi fizetünk ki a cégnek.
Az állam persze észleli ezt, és a gazdaságot abban a szektorban próbálja pörgetni, ahol nincs ilyen verseny. Ez az építőipar, amely viszont igen nagy mértékben import áruval dolgozik, amelynek hatásait fentebb már tárgyaltuk, vagyis a kőzetgyapot árában ugyanúgy benne van az árfolyamkockázat kompenzációja, mint a parizerében. Ráadásul a képzett építőipari szakembert tőlünk nyugatra megfizetik, ezért már régen nagy részük legalább Ausztriáig vagy még messzebb is ment dolgozni. Nagy építkezésen ezt lehet pótolni ukrán vendégmunkással, de az hórukk-munka. Villanyszerelő, épületgépész, szerkezatlakatos nem jön a semmiből. Szerhij és Roman felhordja a téglát, de kell oda egy kőműves, aki egy vízmérték meg egy függőón segítségével ki tud húzni egyenesen egy madzagot.
Az építőiparba tolt pénz tehát ebben a szektorban feltolja a szolgáltatások árát, ami szépen húzza magával a többi szektort. Ez közel hoz egy olyan eseményt, amelynek a bekövetkezése már jó ideje közelgett amúgyis. A nyitott EU-határok ugyanis már jó régen kényszerítik felfelé a magyar szolgáltatások árát, hiszen a versenyképes szolgáltatók már eddig is végiggondolták, hogy akarnak-e itthon kevés pénzért dolgozni, amikor lehet külföldön sok pénzért is.
A magyar gazdaságban tehát lassan végéhez közelít az a folyamat, hogy a “tőkés országokhoz” hasonlóan az áru viszonylag olcsó legyen, a szolgáltatás pedig ahhoz képest drága. Ez ráadásul jelentősen eltorzított gazdaságszerkezet mellett zajlik.
Tovább fokozza a problémát, hogy a magyar gazdaságba bezúduló EU-s pénz jelentős részét ellopják. Ez önmagában akár oda is vezethetne, amit Lánczi András vizionál, hogy létrejön egy Wesselényi-Széchenyi-Lónyay-Festetics stb. mintájú, progresszív arisztokrácia. Persze nem jön létre, Lánczi rektor úr grandiózus koncepciója felveti annak igényét, hogy a szerencsétlen fűszívók üldözése helyett a lakkbenzin hígítóra szívott herbált kéne inkább üldözni.
A nagy összegű alkotmányos költség jelentős része halott vagyon, ezért nem lesz itt új arisztokrácia, hiszen nincs mibe fektetniük, nem indítanak új és progresszív vállalkozásokat, semmi ilyesmi. A legnagyobb vagyon, a “Mészáros Lőrinc” néven futó királyi birtok is legfeljebb szállodákat futtat, a kisebbek meg még azt se. Az ilyen pénzeknek kétféle sorsa szokott lenni. Az egyik a sima eltapsolás, luxusvilla itt, ott és amott, szép autók, yacht, repülő, drágaóra satöbbi. Kisebb mértékben, de ez is hajtja az inflációt. A másik hatás, hogy a pénzt amit nem tudnak már a sokadik aranyórára se elkölteni, befektetik. Ennek egy része különböző Magyarországi cégek erőszakos felvásárlása (hatása a gazdaságra: senki nem akar túl nagyra nőni, mert jönnek a táskás emberek) részben pedig a nemzetközi pénzpiacon fektetik be, bankok és befektetési alapok segítségével, ahol kiválóan kamatozik, csak épp a magyar gazdaságban nincs jelen. Nem véletlenül nem akarja az EU, hogy az egyetemekre szánt 1200 milliárdot ezzel a módszerrel kivigyék az országból, ugyanis ebben már a német multiknak sincs semmi haszna, ez simán zsebrevágós pénz.
A magyar infláció növekedése tehát valószínűleg tényleg az EU-s átlag felett lesz, és ennek az oka szinte kizárólag a magyar gazdasági és pénzügyi politika lesz.
