A kormánykommunikáció többször azt mondja, hogy az egyetemi rugalmasság záloga az alapítványi működés. Ez egy nagy féligazság, amelyet úgy gondolom érdemes helyretenni.
A tanári autonómia az oktatás egyik nagyon fontos kérdése. Már az első osztályban is kell lennie belőle, hiszen Timike néni, a gyerekeket írni-olvasni tanító tanítónő is ott helyben, az osztályteremben látja, hogy Kemálkának három hét múlva oda lehet adni a meséskönyvet, csak hogy duguljon már el, míg mellette Mendelke és Zétényke zavarba jön, ha k betűt lát és ott még gyakorolni kell majd.
Nyilván az általános iskola nagyrészt szocializációval foglalkozik és ott a társadalom megszabja, hogy lehetőleg uniform alaptudást kapjon mindenki. A középiskolák már elágaznak ilyen szempontból és itt egyre nagyobb szerepet kap egyrészt a tanár alkotói szabadsága másrészt a tanár és a diák közös munkája.
Az egyetem pedig, különösen mesterszakon és doktori képzésben már a teljes autonómia terepe kell hogy legyen. Az elmélet az, hogy a szakterületét magas szinten értő professzor, és a szakterületet felfedezni kívánó diák közösen érnek el a tudomány csúcsára. A tanárt és a diákot se kötik aprólékos szabályok, miért is tennék, hiszen érettségizett, felnőtt emberekről beszélünk. Ezért van az (elméletben) hogy ha a tanár felhívja a diák figyelmét valami kevéssé kutatott dologra, a diák nekiállhat doktorálni belőle, felnőtt ember a kötelező tananyag mellett ezt is be tudja szervezni az életébe.
Ez a szabad alkotómunka az egyetem valódi haszna, ezzel járul hozzá a tudomány haladásához. Ezért kell(ene) hogy az egyetemnek autonómiája legyen, hogy ne jöjjenek se politikusok, se szponzorok se papok se katonák, akik elmondják, hogy mit szabad és mit nem. És igen, az egyetem ezért természeténél fogva mindigis egy szabados libsifészek marad, majd diploma után mindenkinek benő a feje lágya. Az az egyetem, amelyik nem szabados libsifészek, az nem egyetem, hanem legfeljebb túlhízlalt főiskola.
Az alapítványi működés valóban, a világon sok helyen jó eszköze annak, hogy az egyetemi autonómia kiteljesedjék.
Az alapítvány jogi szempontból egy “jogi személyiséggel felruházott vagyontömeg” ahol az alapító és a később mellé beszálló adományozók elfogadják azt, hogy odaadják a pénzüket és utána mégis korlátozott beleszólásuk lesz csak abba, hogy mi történik az alapítványban. Az alapítványnak választanak kuratóriumot.
A kuratórium ideális esetben áll egyrészt az alapítvány tevékenységéhez értő emberekből, akik haladni akarnak, másrészt megbecsült outsiderekből, akik tekintélyüknél fogva megszokták, hogy ők kérdeznek és a kérdéseikre választ kapnak.
Jó esetben az eredmény az, hogy az alapító fürdik a dicsfényben, hiszen az alapítvány hasznos és népszerű dolgokat visz véghez, az alapítványban dolgozók pedig csak a kuratóriumnak számolnak el azzal amit csinálnak, szabadon és rugalmasan dolgoznak. (Ezért hülyeség például, amit a Soros alapítványaival riogatók mondanak. Soros azért csinálta az alapítványt hogy ne neki kelljen mindent csinálni.)
Belátható, hogy egy egyetemnek ez nagyon jó modell. És sok helyen működik is. Például az a fehér bőrű jezsuiták alapította és vezette egyetem, ahova Amerikába jártam, a fehér és jezsuita rektor nyugdíjba menetele után az egyetemet működtető, a jezsuita rend által alapított alapítvány kuratóriumának javaslatára hozott egy fekete és valószínűleg nem katolikus rektort (valójában President, de nem akarok zavart kelteni a fogalmakkal) mert ő tűnt a legmegfelelőbb személynek.
A külső szereplők, pl. szponzorok szintén rugalmasabban tudnak érintkezni az alapítvánnyal, hiszen azt egy “executive” szemléletű személy vagy testület vezeti, nem kell miniszteriális útvesztőkben bolyongani, hogy adhassunk 10 millió dollárt egy új agysebészeti csodalaborra, ne adj’ Isten valami kicsit vitatott új terület kutatására. Mérlegelik, hogy nekik belefér, mi mérlegeljük, hogy nekünk belefér, kézfogás, utalás, építkezés.
Egy jó, és az egyetemi autonómia talaján álló egyetem jobban fog működni ha kiszervezik alapítványba. (probléma 1: hány ilyen egyetem van Magyarországon, főleg mióta nincs CEU). Az alapítvány akkor lesz jó, ha a kuratóriumában olyan emberek ülnek, akiket azért választottak oda, hogy tényleg elhatárolják a vagyont az alapítótól, hogy az alapítvány ne az alapító rögeszméi alapján, hanem az alapító szándékát tiszteletben tartva, de valóban a cél érdekében működjék. (probléma 2: hány ilyen kuratórium állt fel eddig Magyarországon?)
Tehát maga a modell valóban jó, ha megvannak a siker alapfeltételei. A baj az, hogy nálunk nincsenek.
