Bejárják az internetet a képek, amelyen a tálibok Humwee terepjárókkal parádéznak, amerikai gépkarabélyokat fognak, sőt, van már tálib felségjellel repülő amerikai helikopter is. Az amerikai sajtó nem győzi megcáfolni azokat az állításokat, hogy 85 milliárd dollárnyi felszerelés került tálib kezekbe. A cáfolat lényege az, hogy ez az összeg az összes, az afgán hadseregre költött pénz, kiképzéssel, eszközökkel, tokkal és vonóval. Véleménykifejtés következik.
Amerikai részről politikai döntés volt nem most, hanem több mint egy évtizede, hogy igyekeznek felállítani egy helyi viszonyok között ütőképes afgán hadsereget, ugyanúgy, ahogy azt tették anno Vietnamban is. Nem Biden, de még csak nem is Trump döntött úgy, hogy kell egy ilyen hadsereg. 2002-ben amikor a most de facto megszűnt Afgán Nemzeti Hadsereg felállítása megkezdődött, George W. Bush volt az amerikai elnök.
A helyi viszonyok között ez főleg mobil hadsereget jelent. Afganisztán területe ugyanis óriási és síkság mutatóban is alig akad. Rengeteg utat, hágót, szorost kell ellenőrizni, ezért nagyon nagy mennyiségű járműre van szükség. Nem véletlenül találunk az átadott eszközök listáján 43.000 Ford Ranger pickupot és 22.000 Humweet. Ezek egyszerűen arra kellenek, hogy a helyben erősnek számító, legfeljebb század erejű kis egységeket gyorsan lehessen mozgatni. Az afgán körülmények között ezek fogyóeszközök, teljesen hülyének kell lenni ahhoz, hogy valaki afgánok által használt terepjárókat szállítson vissza, gyakorlatilag ócskavasnak. Ezek majd üzemelnek amíg üzemelnek, kannibalizációval (bontott alkatrésszel) és piacon elérhető alkatrészekkel az állomány valamekkora része akár még 4-5 évig használható utána a többségük árokba lökött ócskavasként végzi.
Az ennél bonyolultabb eszközök, főleg a repülők, nagyobb drónok még rövidebb ideig jelentenek majd valós erőt. Mielőtt NATO (pl. szolnoki) műszaki segítséget kaptak volna, már a Mi-17 helikopter üzemeltetése is meghaladta az afganisztáni lehetőségeket. Egy nagyságrendekkel modernebb, összetettebb UH-60 üzemeltetése komoly műszaki háttér nélkül legfeljebb néhány hétig, talán néhány hónapig lehetséges. Alkatrészhez nagyon korlátozottan lehet jutni, hiába van a gépnek polgári változata is. De ha jutnak is, ehhez angolul beszélő, a gép működését alapjaiban és részleteiben is értő, képzett technikusra és mérnökre van szükség. Ha ez is megvan, akkor is legfeljebb néhány ezer óra üzemidő marad a gépek kényes alkatrészeiben (hajtómű, rotoragy, rotorlapát), utána ipari nagyjavítás következik. Illetve következne. De nem fog következni, ezek ugyanúgy a reptereken, féltérdre ereszkedve fognak porosodni mint a szovjetek által otthagyott Minyók.
A nehezebb (MRAP, lövészpáncélos) járművek valószínű tovább bírhatják, bár ezekből azért kevesebb van, és helyben az alapműveltség része az útszéli barkácsbomba telepítése. Ezek tehát nagyrészt a polgári lakosság terrorizálására jók, ebben sajnos a táliboknak amerikai járművek nélkül is kellő jártasságuk van. Ha valami komolyabb tálib-ellenes harc lesz, akár a tadzsikok, akár valami egyéb vidéki hadúr vezetésével, ezek is villámgyorsan el fognak fogyni.
Maradnak a lőfegyverek, és itt az emberállományról is beszélni kell.
Egy hadsereg általános lövészfegyvere ugyanis nem önmagában jó vagy rossz. Persze vannak híresen pocsékul sikerült modellek, de ha nagyjából jó a fegyver, a sikerét az dönti el, hogy mennyire passzol az adott hadsereg képzettségéhez és feladataihoz. Ha például van egy nagyon precíz, és messzire hordó gépkarabély, ami “lélekben inkább puska”, akkor ahhoz olyan legénység kell, amelynek benne van a kultúrájában a fegyver karbantartása, és kellően jó lövész ahhoz, hogy ne elméleti kérdés legyen hogy 300 vagy 400 méter a hatásos lőtávolság. Ha a gépkarabély “lélekben inkább géppisztoly” akkor ahhoz nem kellenek annyira jó lövészek, viszont a hadsereg műveleteit is ahhoz kell igazítani, hogy 100-150 méternél messzebb nem lövünk.
Többek között ez vezetett a “kalasnyikov” világsikeréhez. Nyilván az is, hogy a keleti blokk minden olyan országa gyártotta, ahol talicskát és buditartályt is tudtak gyártani. De azért felelt meg a világ összes gyengén képzett harmadik világbeli hadseregének és gerillájának, mert a tervezési koncepciója nem az volt, hogy nagyon pontos lövéseket adjanak le vele. Tervezésekor egy három fegyverből álló fegyvercsalád (AK-47 gépkarabély, SzKSz karabély, RPD géppuska) része volt, amelyet az új 7,62×39 lőszer használatára terveztek. A Szimonov-karabélyt szánták a pontos fegyvernek, az AK-t pedig egy felhízlalt géppisztolynak.
Ezzel szemben a Eugene Stoner tervezte AR-15 modellen alapuló amerikai gépkarabélyok pontosabbak, kevésbé valók képzetlen lövész kezébe. Természetesen a képzett lövész egy AK-val (főleg annak modernebb változataival) is tud pontosan lőni, és az M16 vagy M4 is használható arra mint az AK, de alapvetően két eltérő koncepcióról, üzemeltetési és harcászati kultúrához való a két fegyvercsalád.
A tálibok kalasnyikovjai a világ minden részéből származnak. Orosz, magyar, jugoszláv, román, kínai fegyverek, amelyek első látásra nagyon hasonlóak, de egy pöcök itt, egy dudor ott és már nem csereszabatosak az alkatrészek. Persze helyi sufnituning jelleggel, flex, fúró és ponthegesztő használatával ezek valamennyire egységesíthetők, de támogató logisztikáról nem érdemes beszélni. Ebbe változást hozhat, ha az amerikaiak hagytak ott műhelyt és képzett afgán fegyvermestert a fegyverekhez, és a képzett afgán fegyvermester nem lépett le.
Ugyanis a hegyi gerillák akár nagyon nagy csoportja, és egy hadsereg közti különbségek sorában fontos helyen van a lőfegyverhez való viszony. Nyilván kell a “katona legjobb barátja a fegyvere” életérzés, de a gerilláknál mindenkinek saját fegyvere van, amelyet úgy pimpel ahogy tud, és haladnak valahogy az egységes kaliber felé. A hadseregben “standard issue” típus van, amelyet a hadsereg számos támaszpontján tudnak karbantartani, mindbe azonos lőszer jár, ugyanabban a ládában szállítható, satöbbi. Összességében úgy tűnik, hogy az amerikai lőfegyverekkel a talibán hadereje nem lett több. Nyilván egy csomó ócska keleti blokkos fegyvert lecserélnek, de ezáltal a képességeik nem fognak növekedni.
Alighanem ehhez hasonló gondolatokon mentek végig Amerikában, amikor eldöntötték, hogy kihoznak-e néhány tízezer tonnányi hadianyagot repülővel. Nyilván üzlet volt az, hogy odavitték, kihozni viszont nagyon rossz üzlet lett volna. Képzeljük el azokat a híreket, hogy “az amerikaiak lefegyverezték az előzőleg közel 20 évig fejlesztett afgán hadsereget, hogy egy hárommilliárd dollárba kerülő légihíd keretében hazahordjanak néhány tízezer tonna ócskavasat, köztük Ford Rangereket és az amerikai hadseregtől az M16-M4 típusváltáskor tartalékba helyezett karabélyokat”
Ehelyett azokat a fegyvereket, amelyek különösebb képességnövekedést nem hoznak a táliboknak, egyszerűen otthagyták. A tálibok meg vagy 1-2 év alatt elhasználják őket, vagy ha megtanulják őket normálisan üzemeltetni, akkor ahhoz olyan üzemeltetési kultúrát is kifejlesztenek amely egyébként is elindítja őket a civilizálódás felé. Az első forgatókönyv azért sokkal valószínűbb. Persze ettől még sok olyan tragikus kép lesz, hogy “amerikai mesterlövészpuskával oltották ki egy kislány életét”. Ez nyilván tragikus, de érdemes hozzátenni, hogy az amerikai mesterlövészpuska előtt a tálib mesterlövész egy Dragunovval csinálta ugyanezt.
