Van ez a botrány, hogy fociklubok saját szuperligát alapítanak, nem elég szuper nekik a mostani szuperliga.
A dolognak a sportszakmai részéhez nem értek. A karantén alatt megnéztem két, állítólag jó BL meccset, egyiket se bírtam végignézni. A játékosok lenyűgözően labdabiztosak, abban nem volt hiba. A hiba bennem van, hogy nem láttam meg az élvezetet a másodpercenként öt passzban. Lapozzunk, mert az is biztos, hogy másnak a kedvenc szumó- országútikerékpár- és snooker meccsnézésem érthetetlen.
Van itt viszont két kulturális jellegzetesség, amelyekről érdemes beszélni.
Az egyik, hogy a klubok brandje mennyire választható el a kulturális hátterüktől. Egy fix résztvevőkből álló szuperliga szervezői szerint teljesen. Ez az amerikai modell, ahol a profi sportkluboknak vannak rajongói és szurkolói, de a profi klubok egy-két kivétellel nem identitásképző erők.
Nehezen tudjuk elképzelni, amint egy baseball meccs elején ötvenezer ember sírva elénekli a Fields of Athenry-t, a Never walk alone-t, a Sunshine on Leith-t vagy valami hasonló klubhimnuszt. Nincs Los Angelesban fasiszta és kommunista futballklub, mint Rómában. Olyan sincsen, hogy az ötéves Ödönkét kézen fogják és kiviszik az MTK-pályára, hogy gyere fiam, egész életedben antiszemita huhogást fogsz hallgatni és ettől neked jó lesz.
Európában sincs ez már mindenütt így. Egy Zvezda-fan még tudja hogy a klub a szerb igazságért focizik, és az ördögnél csak egy rosszabb van, a Dinamo-drukker. De például az egykori melóscsapat Chelsea mennyiben őrzi azt az identitását, amely megvan még mondjuk a Millwall-nál vagy a Charlton Athletic-nél az egy érdekes kérdés.
Az nem kérdés, hogy a nagy győzelmek mellett ezeknek a brandeknek a másik fő alapja a történelem. A legendák, hogy néhány svájcinak elege lesz az AC Milan nacionalista játékospolitikájából és megcsinálják a nemzetközi játékosokat is foglalkoztató Internazionalét, az “El Clasico” rangadók, ahol a stadion lelátóján a tömeg személytelenségét kihasználva lehet szidni Francót és az ő fehérmezes liblingjeit.
A kérdés inkább az, hogy ezek a dicső múltbeli dolgok mennyire számítanak a brand erejében. Mert ha jól megnézzük, valamikor a nyolcvanas évektől kezdve valójában egyre kevésbé. Az AC Milan nem azért híres, amit a negyvenes-ötvenes években csinált. Azért híres, mert a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek olasz aranygenerációinak játékosai mellé szerződtettek holland, brazil, argentin, libériai meg még a fene tudja milyen légiósokat és világverők voltak. Madridban is a helyiek emlékeznek Di Stefanora és Puskásra, de Beckhamre és Zidane-ra, Ronaldora, C. Ronaldóra azért többen.
Ezeknek a brandeknek óriási értéke van, amely értéket hozammá lehet alakítani. A hozamot hozó befektetés viszont olyan dolog, hogy azt valamilyen időtávra jó garantálni. Mi sem egyszerűbb, vegyünk játékost, szűrjük ki az olyan zavaró tényezőket, mint a helyi tömeggyilkos emlékéért rajongó szurkolói csoport. De ez kevés, jó lenne minél több olyan meccset vívni, amelynek milliós bevétele van, és minél kevesebb olyant, amilyennek nincs bevétele.
Én úgy gondolom, hogy a paradigmaváltás egyáltalán nem ott van, hogy milyen Szuperligát szerveznek. A BL-be már így is csak véletlenül és csak az első körbe kerülnek be olyan csapatok, amelyek nem milliárdokból kistafírozott szupercsapatok. Ez a szuperliga-terv egy jó alapos zsarolás, amelynek a vége alighanem az lesz, hogy újraosztják a BL bevételeket.
Ami nem nagyon illik bele a képbe, az a futballszövetségek rendszere.
Az amerikai major sportokban minden szezon után összeülnek a tulajdonosok, a promoter, a játékosok képviselői, és átnézik a szabályokat. Figyeljük meg, hogy három “stakeholder” van. Aki befektetett a csapatba, aki megszervezi hozzá a tévét és így a bevételt, és aki játszik. Nincsenek pártok által benyomott politikai háttéremberek, amatőr tagozat, semmi ilyesmi. Ez egy üzlet.
Ezért aztán ha túl kevés a hősies zenére visszalassítható, tigrisugrással bemutatott elkapás az amerikaifociban, akkor módosítanak az elkapóval szembeni védekezés szabályain. Ha sok védő megy az irányító fejére, betiltják a sisakkal másikba beleszállást. Ha túl nehéz átjátszani a palánk alatt álldogáló 220 centis centert, akkor meghatározzák hány másodpercet állhat ott. Ha túl sokat kell korcsolyázni a két szélső harmad között, kisebbre veszik a hokipályát.
Ehhez képest az UEFA és a FIFA tizenéven keresztül nem volt képes egy gólvonal- és leskamera-szabályzat megcsinálására. Alakítottak öt bizottságot, kísérleteztek, szavaztak, bizottságoztak, tartottak egy kéthetes összetartást valami svájci luxushotelben húszéves viszkik, régi évjáratú pezsgők és nem régi évjáratú prostituáltak részvételével, aztán megint bizottságoztak kicsit, még egy kis kurvázás, még egy kis közgyűlés és aztán most épp nem tudom, hogy eljutottak-e már oda, ahova az üzleti alapon működő tenisz vagy amerikaifoci tíz éve eljutott.
Az igazi kontraszt itt van. A két kulturális kérdés közül az elsőre valószínűleg az a válasz, hogy az európai foci nem működhet az amerikai franchise-rendszerben és valószínűleg valamit meg kell tartani abból a rengeteg tradícióból, amely a klubok brandjeihez tartozik.
A másik kérdésre, hogy ezt a bitang nagy üzletet irányíthatja-e valaki, akinek ehhez semmi köze, valószínűleg a válasz nem. Ha én vagyok Sejk bin Sejk al-Dollari, a hülye nevű amerikai befektetési alap, thai sörmilliárdos vagy osztrák energiaital-milliárdos, akkor előbb-utóbb tele lesz a mindenem attól, hogy egy ügyesen helyezkedő bergengóc ügyvéd, a piréz miniszterelnök unokaöccse, egy volt játékos és hasonlók mondják meg nekem, hogy hogyan kell elosztani azt a pénzt, amely az én befektetéseim hozama.
Természetesen a promoteri tevékenységükért hajlandó vagyok illő mértékű jattot leadni, sőt arról is lehet beszélni, hogy az amatőr fociba is tegyek vissza valamennyi pénzt. Ez alkukérdés, és üzletemberek előbb-utóbb kötnek egymással értelmes alkut.
Viszont ha arról van szó, hogy nem akarom, hogy a meccset egy belga fogorvos, két holland kertész és egy bolgár könyvelő vezesse, mert rosszul vezetik, akkor jön az, hogy a szezon végén leülünk a promóterrel, és mintha Amerikában lennénk (ahol több ligában van franchise-om) és átbeszéljük, hogy bele akarunk szólni a bírói keret alakításába, és egyébként pedig szeretnénk a “bedobásból nincs les” szabállyal kezdeni valamit. És nem, nem óhajtjuk ezzel megvárni az évi rendes munkacsoport-ülést Davosban, és köszönjük, és nem, nem érdekel, hogy mit gondol erről a lett és az északír küldöttség, és nem óhajtunk náluk lobbizni.
Ennek az egész szuperligásdinak szerintem mellékes kérdése tehát az, hogy ki lesz benne és ki nem. Össze lehet már most is írni azt a 10-20 klubot, akinek az érdeke ez, azok pedig már ma is a BL-ben játszanak. A pénzt újra lehet osztani. Legkönnyebben pedig úgy lehet, hogy a szövetségeket vágják vissza. Az üzletbe az ugyanis belefér, hogy könnyes szemmel eléneklik a Never Walk Alone-t. Az ingyenélők, na azok nem férnek bele.
