A Kúria közleménye szerint elmarasztalták a HVG-t azért mert Tóta W Árpád egy cikkben a “büdös magyar migránsok” és “magyar banditák” kifejezést használta.
Az ítélet szerintem rossz és nem lett volna szabad megszületnie. Az különösen elszomorító, hogy azok a bírák, akik az ilyen ügyeket most a Kúrián eldöntik, korábban a Fővárosi Törvényszéken egész más gyakorlatot követtek.
A kérdés végtelenül bonyolult, de megpróbálom közérthetően összefoglalni. A szólásszabadság nagyon fontos alapjog, de korántsem határtalan. Nem sérthet például emberi méltóságot, nem írhatom/mondhatom valakiről azt hogy ő egy (mocskolódó kifejezés). Nem sérthet fontos államérdeket, nem tehetem közzé, hogy a pénzjegynyomda hiperbiztonságos ajtajának kinyitásához van egy trükk.Nem uszíthat, nem mondhatom azt, hogy most akkor menjünk és gyújtsuk rá a bíróság épületét a szemét bírókra, vagy X vallás templomát az ott levő (szerintem) pogányokra.Nem sérthet jogos üzleti érdeket, nem írhatom bele egy reklámba, hogy a konkurencia áruja selejt.
A bonyodalom ott következik, hogy ezek nem objektív határok. Például a Mercedes-Benz alighanem teljesen jól elvan azzal, ha valami blogger valami alig olvasott felületen megírja, hogy az összes Mercit eleve roncsnak csinálják a gyárban, hogy a vevőket kifosszák. Aztán ha valami nyilvánosabb felületen azt írják, hogy elégtelen a korrózióvédelmük, méghozzá spórolásból, már repül is a helyreigazítási felszólítás és a per.
Emiatt a személyiségi jogi bíráskodás a szólásszabadság természetes velejárója. Azért létezik, hogy ne valamilyen állami cenzorhivatal mondja meg, hogy mit szabad leírni és mit nem. A bürokráciának ugyanis lételeme a képmutatás. A hivatal, legalábbis a kontientális Európában hivatalból tévedhetetlen. Ennek pszichológiai és kulturális folyománya az, hogy magára erőltet valamit, amit ő méltóságnak gondol, valójában inkább karót nyelt besavanyodottságnak lehetne hívni. Ebből jön aztán az ízlésrendőri szerep, melyet, ha lennének normális történelemkönyveink, a Horthy- és a Kádár-korszakot végigélt Magyarországon nem kellene bemutatni vagy magyarázni.
A bíróság elvileg arra lenne jó, hogy félretéve az önkéntes ízlésrendőri szerepet esetről-esetre újra megvizsgálná, hogy tényleg túlment-e a szólásszabadság határain egy-egy megszólalás. Ebben a vizsgálatban nyilván szerepet játszik az általános jóízlés, de ha modernül és jól csinálják, alárendelt szerepet játszik. A bíróságot és a cenzorhivatalt az különbözteti (különböztetné) meg egymástól, hogy a bíróság nem ízlésrendőrséget játszik, hanem mégoly bicskanyitogató szavak használata esetén is, azzal foglalkozik, hogy azzal tényleg annyira megsértettek valamit vagy valakit, hogy azt már csak bírósági ítélettel lehet orvosolni.
Ennek logikus folyománya az is, hogy a bíróság nem tud közvetlen hatással lenni a politikai sajtó színvonalára. Normális esetben nem a bíróság értékítélete (tehát pl. hogy a büdösmagyarozás sértő vagy sem) hanem az alakítja a sajtó hangnemét, hogy a bíróság megindokolja, hogy miért sértett adott személyt vagy csoportot egy kifejezés használata. Első látásra apró, de alapvető különbség.
A bíróság azzal ugrik fejest a magyar közbeszéd pöcegödrébe, hogy nekiáll ízlésrendőrséget játszani, miközben korábban évtizedeken át (a jelen ítéletet meghozó tanács bíráinak is) az volt a gyakorlata, hogy ilyet nem csinál. Nem korlátozza hogy a politikusok hazaárulózzák egymást, és a spiclizésre is csak akkor csap le, ha konkrét személyt, konkrét beszervezéssel vádoltak meg. Erre a gépre is, amiről ezt írom, tucatnyi olyan ítélet van elmentve, amelyben az olvasható, hogy hát igen, ez egy vélemény, durva vélemény, de ezt a véleményt tessék eltűrni. Vannak újságíróink, pl. Bayer vagy Tóta W., akinek egész brandje erre a bírósági hozzáállásra épül.
A bíróságnak eddig volt esze nem a saját nyakába zúdítani a sár (valójában nem sárra gondolok) lavinát azzal, hogy minden szarozásara-büdösözésre odacsap. Annak az lesz a következménye, hogy egy csomó izgága perlekedő bombázni fogja őket beadványokkal, hogy ha Tóta nem büdösmagyarozhat, akkor bizony tessék csengetni a kasszát minden libsizésre is. Fel tetszettek dobni egy nagyon magas labdát a DK-nak, hiszen innentől elég 2-3 mindenféle közszerepléstől távoli magánember, aki magát “baloldalinak” vagy “liberálisnak” mondja, és hajrá perek, hiszen nemcsak a nemzeti hovatartozásunk védendő érték, hanem a bármilyen politikai véleményünk/hitvallásunk is.
Aztán majd lehet jogászkodni, hogy ha az egyébként többségi magyarságot nem ér lebüdösözni, akkor miért ér mégis, a hozzájuk képest kisebbségben levő, baloldali gondolkodású magyar emberek közösségét lebüdösözni. Vagy…lehet majd heti 30-40 ilyen keresetet elbírálni, ahelyett, hogy maradtak volna annál a bevált gyakorlatnál, hogy a “szemét baloldali/jobboldai” az mehet, nem tetszik, de sajnos ez a sajtó hangneme, az “XY szemét bal/jobb oldali kurva” na az már nem mehet, mert ne másszunk bele mások emberi méltóságába.
Ráadásul mindezt a megszokott nevetséges sérelemdíjak mellett, amelyek azért megmutatják, hogy a fényes tekintetű Kúria az eddigi gyakorlatot folytatja akkor, amikor aprópénzzel gondol elrendezni személyiségi jogi jogsértéseket. Pont fordítva kellene működnie. Nagyon ritkán, kivételes esetben odacsapni, akkor viszont többmilliós-tízmilliós tételekkel, nem pedig maszatolni nyakatekert indokolásokkal és százezres tételekkel. Ez ugyanis a házasélet és az érintetlenség ősi dilemmáját veti fel, mármint hogy a kettőt egyszerre művelni nem lehet. A Kúria megállapítja, hogy Tóta W. szügyig gyalogolt a magyar népméltóságba, majd ezért odafest másfél magyar átlagbérnyi sérelemdíjat. Én komolyan elgondolkoznék azon, hogy bepereljem harmadmagammal, közösségileg a Kúriát azért, mert ennyire tartják a magyar népméltóságot. De inkább csak konstatálom, hogy a megfelelési kényszer nevű rosszindulatú daganat a bíróság eleddig épeszű részében is áttétet képzett.
