Első kérdés: hol van az érc? Hol lenne, hát Afganisztánban! Afganisztán területe Magyarországnak nagyjából a nyolcszorosa. Képzeljük el, ha valaki azt mondja nekünk, hogy értékes króm és vanádium lelőhelyek vannak a Dunántúli-középhegységben! Jaj de jó hír, hol kezdjünk fúrni? A Pilisbe kiköltözött frusztrált városiakat zargassuk vele, vagy Zircen a derék szerzeteseket? Na? És ez egy kis ország, kis hegysége, amelynek nincs olyan pontja, amelyet ne lehetne tornacipőben és farmernadrágban megmászni az év bármely szakában. Afganisztánban a hegyek nagyobbak és az éghajlat mostohább.
Vagyis pontos ismeretre lenne szükség, hogy hol van az az érc. Nyilván vannak erre felmérések, illetve aki ismeri a geológiai folyamatokat, az tudja, hol van értelme kutatni, de nem tudja pontosan. Délkelet- és Kelet-Ázsia hegyei bizonyos szempontból egyformák: magasak és veszélyesek. Más szempontból viszont nagyon különbözők. Van köztük több olyan, amely egyszer már volt nagy hegy. Jelenleg az képez ott nagy hegyeket, hogy az indiai szubkontinens nekiment Ázsiának és felgyűri a hegyeket. Ilyen folyamatok már korábban is voltak, így van most hat-hétezer méter magasan olyan anyag, amely korábbi magashegységek lekopott töve újra kiemelve. Nem nagy dolog, fel kell menni fúróval és kalapáccsal és kell készíteni egy részletes geológiai felmérést. Hatezer méteren, oxigénhiányos környezetben, légvonalban ezer kilométernyire a legközelebbi steril műtőtől vagy angolvécétől.
Tegyük fel, hogy megtaláltuk az ércet, és bányamérnökeink elkészítették a terveket. Terveket? Igen, terveket. Megtervezték, hogy mélyművelésű vagy külszíni bánya lesz, hova lesz kitermelve az érc és hol lesz a meddőhányó. Az ehhez szükséges eszközöket oda kell vinni. Ezek mérete nem teszi lehetővé a légiszállítást, utat, vasutat kell építeni. Nade honnan és hova? Elég egy pillantás a térképre, hogy lássuk: Kína prosperáló része légvonalban is többezer kilométerre van. Délről északra haladva a következő apróságok választják el Afganisztántól: a Hindukus (átlagmagasság 4500 méter, a Tibeti-fennsík felőli oldalon 6-7000 méteres csúcsok), a Pamír (kb ugyanez). Utána már csak a Kunlun van előttünk, hogy leérjünk a Tarim-medencébe, a rendkívül barátságos Takla-Makán sivatagba, onnan már viszonylag jól rá lehet csatlakozni a kínai vasúthálózatra, amelyet a Belt and Road keretében terjesztenek is ebbe az irányba.
Afganisztán nagyrészt a Hindukus és a Pamír néhány három-négyezer méteres előhegyeiből áll, a kínai határ felé pedig ezek hat-hétezer méter magas fallá állnak össze. Ha dél felé indulunk, arra is vannak komoly hágók, mielőtt leérnénk az Indus termékeny alföldjére, a civilizáció egyik bölcsőjébe. Ez a sajátos földrajzi helyzet adja Afganisztán különlegességet. Délre tőle bejáratott útvonalak vannak, északra tőle ott a Selyemút. Afganisztán a kettő közötti, még ma is nagyrészt járhatatlan, magashegyi vidék. Míg északra és délre tőle mindig virágzott a kultúra, az afgán-üzbég-tádzsik-türkmén területekről rendszerint rettegett rablóhadak kerültek elő. Hol Kínát fenyegették, hol a törökökre rontottak rá mint Timur Lenk, hol a selyemút városainak gazdag emírjeit sarcolták, hol Indiában alapították meg a Mogul Birodalmat. Az elmúlt ötezer évben senkinek nem sikerült ott megbízhatóan és könnyen járható utakat nyitni. Márpedig a bányászathoz nem akármilyen út és vasút kell, hanem nagy kapacitású, ahol naponta vagonok ezrei járkálhatnak oda és vissza.
De tegyük fel, hogy odavittük a felszerelést és kitermeltük az ércet. Aki figyelt földrajz- és kémiaórán, az tudja, hogy az ércek jó része úgy került oda, ahol most van, hogy földanyánk lokálisan iszonyatos nyomást és hőmérsékletet alakított ki. Például egymásnak gyűrt két hegyet, amelyek alatt megjelent egy kis láva azon felforrt egy kis víz, amelybe beleoldódott egy kis kén, így párezer év alatt a folyamatosan iszonyatos nyomáson dolgozó többszáz fokos kénsav megoldotta amit meg kellett. Majd ahogy gyűrődött a hegy tovább lehet, hogy feltoldódott az érd párezer méter magasságba.
Ha mi egy rendes megtekintésügyi államtitkár lennénk, meglepve tapasztalnánk, hogy amikor odamegyünk az Értékes Ércet megtekinteni, az barnásszürke kő és föld. Ott vannak benne a fématomok, amelyek szerencsés esetben valami lazább kristályrácsban vannak, kevésbé szerencsés esetben jó erős kovalens kötések kapcsolják más atomokhoz őket, amelyeket valahogy le kell választani. Ami ezután következik, tulajdonképpen kávéfőzés. A nyersanyagot rostáljuk, hőkezeljük, egyenletes méretűre daráljuk, majd alávetjük egy energiaigényes kémiai reakciónak. Apró különbség, hogy ehhez nem egy kotyogóra van szükség, hanem erőműre, amely a hőt és a gépek hajtásához szükséges energiát adja, meg áramot, ha épp elektrokémiai úton lehet kinyerni azt az ércet. Az erőműnek fűtőanyag kell, lehet választani, hogy olajvezetéket építünk Afganisztánban vagy urán fűtőelemekkel furikázunk ott. A kohászat iszonyatosan sok speciális berendezést igényel, amelyeket kevés kivételtől eltekintve német cégektől vesz a világon mindenki. Gondolhatjuk mennyi pénzért.
Persze lehet azt is választani, hogy az ércet nem ott dolgozzuk fel, hanem elvisszük Kínába. Ebben az esetben nagyjából minden tíz deka kész fémért egy tonna tök értéktelen földet fuvarozunk kilométerek ezrein át. Nem túl jó üzlet.
Eddig a természeti akadályok. Vannak társadalmiak is.
Amikor ezt írom, akkor épp az amerikai evakuáció kellős közepén robbantott az Iszlám Állam helyi szervezete egy jó nagyot, talán már száz halálos áldozat is van. Ez így nem megy. Bányászat akkor lesz Afganisztánban, ha lesz egy (1) domináns erő. Az előző évszázadban a britek a hasonlóan balhés arabok közül kiemelték azokat a törzseket, erőket (Ibn Szaud nemzetségét, Jordániában a Hasemita dinasztiát, az Emírségekben a helyi törzsfőnököket) akikre lehetett olyan államokat építeni, amelyekben csorbát szenvedhet ugyan a demokrácia vagy éppen az emberi jogok, de az nem kérdés, hogy ki a főnök. Őt kell az egyenrangú koronás főnek járó hacacáréval körbevenni, és szerződést kötni vele a bányakoncesszióra.
Afganisztánban jelenleg nincs ilyen erő. A módszer természetesen ismert. A szovjetek és az amerikaiak is próbálkoztak stabil rezsim összehozásával, nem sikerült egyiküknek sem. A Moszkvában kiképzett tisztek és a mudzsahedek után most meg lehet próbálkozni a “modern afgán állam” felépítésével ezúttal a tálibokra, de én ennek nem jósolok túl nagy jövőt.
Eleve a “Talibán” sem egységes. Vannak akik ehhez nálam százszor jobban értenek, de minimális utánaolvasással látható, hogy nincs nekik királyuk, vagy főnökök egyesített tanácsa, úgy általában egy olyan személy vagy testület, amelyikkel megállapodva az összes tálib biztosan tartaná magát a megállapodáshoz.
Ezen kívül nem egyeduralkodók. Dolgozik mellettük még vagy két-három szélsőséges iszlamista társulat mint az ISIS, a határok mentén pedig tadzsik és üzbég hadurak vagy ha úgy tetszik törzsfőnökök, akik már a szovjeteket is rendszeresen vérző orral zavarták ki a völgyeikből. Ahhoz, hogy megkezdődjék Afganisztán ásványkincseinek kiaknázása, stabilitás kell. Kell hogy legyen államfő, miniszterek, és valamiféle helyi igazgatás, amely érdekből vagy félelemből, de engedelmeskedik a központnak, de legalábbis meg lehet vele egyezni.
Amikor a rengeteg eszköz odaszállításáról beszéltem, kihagytam, hogy rengeteg ember is kell. Ha egy német specialista iparvállalat odavisz egy extrém saválló csőrendszert, akkor biztonságban akarja tudni a szakembereit. Erre a megoldást világszerte a PDA-k (private defense agency) adják, akik megszervezik a szakemberek lakóhelyének és mozgásának a védelmét, rendszerint obsitos elitkommandósokkal. Igenám, de ennek is vannak határai. Ha az amerikai hadsereg se tudta megoldani a biztonságos mozgást Afganisztánban, akkor miért tudná három tucat egykori tengerészgyalogos, akik nem hívhatnak oda F-16 fedezetet lézerbombákkal ha nagy baj lenne. Ahhoz, hogy a PDA-kal működjön ez a dolog, ahhoz is kell egy minimális közbiztonság.
Ami ennél is fontosabb, kell egy kis lazaság. A bányászat, ha működik, oda fog vonzani egy csomó külföldi szakembert. Olyat, amelyik eszik disznót, iszik whiskyt, és szeret szép lányokat nézegetni, esetleg AC/DC-t hallgatni. Jelenleg ezek mind halálos bűnök Afganisztánban, és azt se lehet tudni, hogy a tálibok ezt mikor tűrik el és mikor rendeznek egy jó kis kövezést.
Ez pedig a legkeményebb arab országokban sincs így. Nyilván ott is fennen hirdetik a helyi fundamentalista iszlám iskola tanait, de azért szép lassan engednek a béklyókon és a külföldieket nem bántják.
Afganisztánról tehát épp lehet azt mondani, hogy a XXI. század olaján ül. Csak épp ez az “olaj” nem egyszerűen csövön jön fel a sivatag homokjából, ezért nagyon-nagyon sokat kell dolgozni. Ebből pedig akkor tudna valami lenni, ha a tálibok stabilitást tudnának teremteni, és visszavennének abból, hogy iszlám falansztert csináljanak az országból. Ebben az esetben lehetne üzletelni velük. A Szovjtetunió és Amerika példája megmutatja, hogy erőből nem megy. Kérdés, hogy a Talibán képes-e a kínaiakkal üzletelni. Ha képes (ebben kételkedem) akkor viszont mindenki mással is fognak üzletelni, pont úgy, ahogy az OPEC-et és a De Beerst se zavarják ideológiai törésvonalak. Ez tök jó lenne, csak szerintem nem fog megtörténni, és a kínaiak se fogják tudni ezt elérni.
