Mai hír, hogy a Brexit-tárgyalások megint elakadtak, ezzel vészesen közel hozva a no-deal szcenáriót. Ennek látszólag semmi köze a magyar-lengyel vétóbalhéhoz (persze azon kívül, hogy mindkettő úgy kell az Uniónak, mint púp a hátára), pedig van egy ország, amely a színfalak mögött mindkét ügyben kulcsszerepet játszik: Franciaország.
A Brexit esetén ez a szerep eléggé nyilvánvaló, az álláspontok bemerevedése egyrészt a halászati jogokkal kapcsolatos, másrészt a hazai ipar támogatásával; mindkét téma elsősorban Franciaországnak fontos. A vétóügyben látszólag Németország a főszereplő, de nagyon nem véletlen, hogy Külügyér Petike a tegnapi napot nem Berlinben, hanem Párizsban töltötte (a Schneider-beruházás nyilvánvalóan csak ürügy).
A hangzatos szalagcímek és kapcsolt botrányok hátterében ugyanis egy nagyon fontos geostratégiai játszma folyik Macron és Merkel között, amelynek a tétje nem kisebb, mint az EU jövője. Merkel leginkább a status quo fenntartásában érdekelt, hiszen a jelenlegi felállás mindenkinél jobban kedvez a német gazdasági érdekeknek. Macron viszont az egész elnökségét az EU reformjára és az úgynevezett “európai szuverenitásra” tette fel, ami a gyakorlatban az Unió föderalista irányba való elmozdítását jelentené, közös kül- és biztonságpolitikával, valamint jelentősen kibővített költségvetéssel.
Az utóbbi évek trendjei (Brexit, Trump, Kína, Covid-válság) egyértelműen a macroni vízió térhódításának kedveztek; egyre több nyugati ország támogatja az EU intézményi megerősítését (és persze az uniós gazdaságok közös talpraállítását – német pénzből). Ennek a folyamatnak a kulminációja volt a közös európai helyreállítási alap, amivel Németország (és szövetségei) első alkalommal egyezett bele, hogy az EU közös adósságot vállaljon. Egészen addig, amíg Orbán és Kaczynski botot nem dugtak a küllők közé.
Na most az elhíresült “jogállamisági kitétel” eleve nem volt túlságosan jó ötlet, és az elfogadott formája egy nehezen értelmezhető, és még nehezebben betartatható katyvasz. Viszont a 27 tagország érdekeit összehangolni kénytelen, kompromisszum-alapú EU-törvénykezésben ez egyáltalán nem szokatlan, és általában a gyakorlatban szokott évek alatt kialakulni, hogy mit is jelent valójában.
Azonban ha ezt (a hétéves költségvetéssel együtt) tényleg megvétózzák, az Macron szempontjából hatalmas visszalépést jelent, még akkor is, ha magát a segélycsomagot más formában, a renitens államok kihagyásával el lehet fogadni (ez a minap meglebegtetett un. Megerősített Együttműködés). Ez magyarázza azt is, hogy bár Merkel hajlana valamilyen kompromisszumra, az Európai Parlament (ahol erős a francia befolyás, és létérdek a minél erősebb integráció) hallani sem akar erről. Az sem kizárt, hogy a Brexit-tárgyaláson való keménykedés is egyfajta nyomásgyakorlás francia részről az Unió szerintük felhígítása ellen.
Összességében nagyon úgy tűnik, hogy Viktor megint egy olyan világpolitikai játszmába tenyerelt bele, ahol ő még labdaszedőnek is kevés. Ne lepődjünk meg, ha a következő napokban-hetekben lesz még egy-két csavar a történetben. Esetleg ereszcsatornákkal megspékelve.